www.mediawavefestival.hu | www.romerhaz.eu | www.passportcontrol.eu | www.filmfundgyor.eu

2020. március 1- április 27.

 

Nevezési határidő:

2019. december 8.

 

2020. március 1- április 27.

 

Nevezési határidő:

2019. december 8.

 

etnik Archív
2019. december VHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHK Aktuális program:
2019.11.11.
01020304050607080910111213141516171819202122232425262728293031

KÖZVETLEN KÉRDÉS

Név:
E-mail:
Kérdés:

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

GYŐR VÁROS NEM HIVATALOS KÖZÖSSÉGEI (1950-20??) :: HATVANAS ÉVEK :: BEAT & ROCK :: KULTURÁLIS ERŐ, FARMER, NEJLONHARISNYA, SZEX, HOSSZÚ HAJ, RAJONGÓK

Gáspár Péter:

KULTURÁLIS ERŐ, FARMER, NEJLONHARISNYA,

SZEX, HOSSZÚ HAJ, RAJONGÓK
a 60-as évek rockzenei forradalma egy győri rock muzsikus szemüvegén át
 

A győri Kristály étterem reklámja (19??)

RÉGI GYŐR FB

 

Kedves Jenő!


Kérdéseidre személyes formában, szubjektív módon fogok felelni, hiszen tulajdonképpen tudományos analízisre lenne szükség. De mivel sem tudós, sem objektív személy nem vagyok, így csak a magam szemszögéből tudok válaszolni, akkor is, ha megpróbálom semlegesen ábrázolni az akkori időket.
Kérdezed, mi volt a különbség a rock zene meg a vendéglátózás között.

 

1955. május 1.  - A győri május 1-jei felvonulás résztvevői vidáman

ünnepelnek a győri Kiskút-ligeti vendéglőben.

"Ez ugyan régebbi fotó, de a mi időnkben is igy volt. Sok zenekar játszott,

mi is, Wágner úrék is... meg cigányzene, sőt, művész fellépések is, sok színészt,

énekest kísértem itt." /Gáspár Péter/
Kép: Eurofoto -
RÉGI GYŐR FB kommentjei


Kétségtelen, nem olyan nagy, mint később, ill. manapság. Idézlek: „A vendéglátó világban, a bárokban pénzes középosztály és öregek, kurvák, csöpögő szájú Casanovák, kiéhezett asszonykák?“ Ez, legalábbis az én szememben, nem így volt. Ne feledjük, hogy a világháború óta akkor csak húsz év telt el, kommunizmussal, 56-tal. A társadalom szélsőséges képviselői vagy nem voltak jelen, vagy „kiküszöbölték“ őket. Munkások voltak, parasztok, tisztviselők, értelmiségiek. És, a kommunizmus kevés előnyeinek egyike volt, hogy igyekezett kiküszöbölni a társadalmi kaszt-rendszert. Pénzes középosztály ugyan létezett, de sem nagyon gazdag, sem nagyszámú nem volt. Az 50-es évek végéig Győrben 4, NÉGY! magántulajdonban lévő személygépkocsi volt! Kurvák is alig voltak, hiszen a prostitúció tilalom alá esett, de természetesen tudtunk néhány olyan nőről, nevüket nem írom le, mert esetleg még élnek, de legfeljebb 5-6 városszerte ismert prostituáltról tudok. Titokban persze sokkal több lehetett, de a város lakosságához képest elenyészően kevés.

 

Táncoló, beszélgető vendégek egy zenés-táncos szórakozóhelyen Győrben.

1965. október 18. Kép:Eurofoto

Hogy melyik szórakozóhely lehetet ez, arról nagy vita folyik a RÉGI GYŐR FB oldalon!

Itt kapcsolódhatsz be!


Ugyanez vonatkozik a Casanovákra. Volt ugyan néhány hírhedt nőcsábász, de nem sok. Az egészre nem volt szükség: a kommunista társadalom egyik jellemzője, hogy sokkal promiszkuitív (jól mondom?), mint a kapitalista. Amikor kimentem Németországba, döbbenten állapítottam meg, hogy halvány gőzük sincs a szexről, akkor kezdtek ott menni az ún. felvilágosító filmek, amik tulajdonképpen szoftpornók voltak, és az összes média az erotikus felszabadultságot, ezzel kapcsolatos felvilágosítást sugárzott, szinte gyermekes módon. Halálra röhögtük magunkat rajtuk – ezek most jönnek rá erre? A „szocialista tábornak“ volt egy egészséges erotikája, mintegy kárpótlásul a korlátozásokért és nélkülözésekért. Mindenki megkapta a magáét a szex fronton. A vén csajoknak is jutott férfi, a vén kakasoknak nő. Az egész társadalom sokkal homogénebb volt, mint a mostani.

 

 

Győri resti, a vasút állomás elegáns étterme a 60-as években

Fortepan - RÉGI GYŐR FB oldal


Ami a zenére is vonatkozott. A rock még nem volt olyan kemény, mint később, lehetett táncolni rá. Amikor vendéglátózni kezdtem – majdnem egyidejűleg a rockkerkedéssel – akkor szinte mindenki elfogta mindkét hozzáállást. Persze voltak olyanok, főleg öregek, akik kategorikusan kijelentették, hogy „ez nem zene!“, de valójában nem sokan. A felháborodás az állam privilégiuma volt. Ami viszont tény, hogy a vendéglátós zenészek többsége intoleránsabb volt, mint a közönség. Miközben a Vörös Csillag szálló (később: Rába) bárjában már 1957-ben a „jampecok“ javában ropták a rock'n rollt (nem zenekar, jukebox /zenegép – A szerk./ volt ott, csodájára jártunk!), és kb. 1960-tól a twistet, az öregebb tánczenészek lenézték ezt, és ezzel úgyszólván ajtót nyitottak nekünk, fiataloknak. Mi meg éhesen vetettük rá magunkat minden új irányzatra, de ez azért is volt, hogy az akkori kommersz zene minősége sokkal magasabb volt, mint ma. Jazz standardokat játszottunk, dél-amerikai ritmusokat – amikor az amerikai gitáros, Ray Cooder évtizedekkel később ámulva felfedezte az afrokubán ritmusokat, egyszerűen nem értettem: azokat én már 1964-ben játszottam sok kollégával, hogy lehetett, hogy azok a hülyék a 90-es években fedezik fel a zenét, amit szó szerint az orruk előtt játszanak a kubaiak? A 60-as években, a magyar rádióban minden ment, ami csak létezett, szovjet, olasz, magyar, amerikai, spanyol slágerek, az egész amerikai kontinens bigband zenéje, Glenn Millertől Perez Pradóig, Ray Conniff épp úgy, mint Duane Eddy, Zsoldos Imre zenekara éppúgy, mint a Shadows. Csak a hosszú hajú angoloktól félt a kommunista funkcionárius – joggal! Ehhez majd visszatérek.

 

 

Az új győri Rába-bár megnyitása (1969)

"A gitáros a színpadon én vagyok, mellettem Melinda húgom,

az asztaloknál a színház művészei. De a bárba az átlagemberek is így jártak.

A hajviselet viszont teljesen a korra jellemző." /Gáspár Péter/


Tehát a bárok, presszók közönsége ezt a homogén, felvilágosult és laza társadalmat tükrözte. Mindenki ott volt, a gyári munkás az igazgató mellett, a mérnök a rendőr, a fiatal az idősebb mellett. És még valami: a kultúra értékének tudata sokkal jobban átszövődött a társadalmon, mint most. Mindenki olvasott, színházba járt, a mozikban nemcsak hajrá-filmek mentek, mint most, hanem komoly művészi alkotások is, amiket manapság csak éjszaka lehet látni a tévében. Így a zenét is jobban tudta értékelni a közönség. Sokkal kifinomultabb volt a közönség ízlése, mint ma! Sok idősebb eljött a rock koncertjeinkre is, és sok fiatal eljárt a bárokba táncolni. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy dolgozni alig kellett, tehát az emberek többnyire nem kellett korán lefeküdni. Esténként elmentek szórakozni, hétköznap is. Olcsó volt, nívós volt – és lehetett találkozni egymással, hiszen a legtöbb embernek nem volt se autója, se telefonja, se tévéje. Főleg: SE TÉVÉJE!

 

A győri Hungária étterem a 60-as években a Lenin úton!

Akkor is mindenki Baross utcának hívta, csak Lenin volt az utcatáblákra kiírva!

"Többnyire cigányzene szólt ott, minden nap!" /Gáspár Péter/

RÉGI GYŐR FB oldal kommentekkel!


És mi, zenészek, élveztük a vendéglátót. Persze voltak részegek – sokan! - és időnként incidensek. De summa summarum jó pénzt kerestünk, jó zenével, jó közönségnek. Vidám élet volt, gondtalan, biztonságban. Nekem pl. majdnem – MAJDNEM! - mindegy volt, vendéglátózok-e vagy rockot játszok. A vendéglátózás akkor új volt számomra, kihívás, tapasztalatszerzés. No meg alapvető sokoldalúságom miatt (ez mindmáig egyik legnagyobb zenei erényem) is nagyon élveztem a közönség és főleg a kollegák elismerését.

 

Ez ugyan egy korábbi kép, de ebből látszik a hely később is fennmaradt,

közkedvel neve: LELÓ. A hatvanas években hivatalosan Kék Duna Presszónak nevezték, de ekkor is közszájon Leló volt a neve.

Gáspár Péter itt játszott 66-67-ben. Kicsit később pedig Másik János Nesztor Ivánnal.

RÉGI GYŐR FB oldalán kommentárok!


Mert valahogyan unikum voltam. Ha gitárosra volt szükség, mindenhova engem hívtak. Én meg vakmerően és magabiztosan mindent elvállaltam, annak dacára, hogy a gitáron teljesen autodidakta voltam. (A zeneiskolában hegedültem, a konzervatóriumban doboltam.) Van egy adottságom, ami úgy látszik, eléggé ritka: amint elhangzik egy zene, rögtön megértem, megérzem, meghallom, miről van szó, melyik hangnem, milyen akkord, milyen kíséret passzol hozzá, nem kell kotta, nem kell megtanulnom, ösztönösen odafogok a hangszeren, ahova kell, improvizálok, és ha kell, basszusgitáron teszem ugyanezt. Így én lettem a város egyik legkeresettebb beugró zenésze. Teljesen mindegy volt, ki hívott: egy másik rockbanda, mert gitár vagy basszus kellett, öreg színházi zenészek, akik vidéken hakniztak – esküvőn, népünnepélyen, mittudomén – cigányzenészek, akik általam akartak sokoldalúbbak lenni, vagy épp a színház, amihez amúgy is több szál fűzött. Roppantul élveztem ezt a helyzetet, a kis vidéki sztárkodást. És, világos, a pénzt. Ahogy már mondtam, egy estén száz forintot lehetett keresni, a jattot nem számítva, mert az sokszor több volt! Ha valaki kért egy számot, hajlandó volt még egy ötvenest is fizetni érte. Emlékszem, hogy egyszer az Erkelben valaki egy tízest dobott a lábam elé, én meg megvetően visszarúgtam: túl kevés! A legnagyobb jattot 69-ben a Rába bárban kaptuk, egy amerikás magyartól: 3000 forintot, fejenként egy ezrest! Abból vettem a bécsi tévéantennát.

 

(Egy kis ismertető, hogy fel lehessen fogni a pénz értékét: egy kiló kenyér vagy egy liter tej akkor 3 forint 60 fillérbe került. Mozijegy két forint, színházjegy átlagban tíz. Vonatjegy Pestre: 35 Ft. Étterem, három fogás plusz italok: 30-40 Ft., de a gyorskonyhán egy adag mákos tésztát lehetett kani egy-ötvenért. Lakbérünk 110 forint volt. Viszont egy tévékészülék belekerült 2-3000 forintba, és az én Jolana gitárom 3500-ba. Autóra tíz évig kellett dolgozni – és várni.)

 


No meg a mi fiatal generációnk kissé másképpen vendéglátózott. A Fekete Orfeusz és a She Loves You kitűnően megfért egymás mellett, az Egyedül a tóparton után a Mercy, Mercy-t játszottuk el, egyik szériánk magyar sláger volt, a következő jazz, azután rock, magyar népdalok, dél-amerikai, mittudomén... És sokat énekeltünk, többet, mint az idősebb zenészek, no meg angolul! A közönség özönlött hozzánk. De másokhoz is. Ha meglátogattuk Dusáékat, ugyanez ment ott is. Velem előfordult, hogy pénteken valami falusi esküvőn játszottam ötvenéves, kövér kollegákkal, szombaton meg az Anonymussal a Vasutasban, kb. nyolcszáz fiatalnak. A Lloyd tömve volt, ha felléptünk.

 

Osztálykirándulás (1962 ősze)

"16-17 évesek voltunk. Öltözékünk korabeli, normális,

hajunk viszonylag rövid, főleg a fülnek kellett szabadon lenni, különben...

A gitáros én vagyok, itt volt először kezemben gitár –

de ezt már korábban megírtam!" /Gáspár Péter/


Itt egyszer vidám dolog történt: amikor odamentem játszani, két tagbaszakadt fickó állított meg: Mit akarsz itt? Mivel nagyon fiatalos, mondhatni tinédzser külsőm volt, talán azt hitték, kiskorú vagyok, vagy zárt ünnepély volt, nem emlékszem. Itt játszom, mondtam. Szemembe nevettek. Majd pont te fogsz itt játszani! Hogy hívnak? Én vagyok a Gazsi! - böktem ki büszkén. Fergeteges hahota volt a válasz. Majd pont így néz ki a Gazsi! Menj a frászba! Szokásom ellenére nyugodt maradtam, mert élveztem a helyzetet, és kint vártam, amíg végre megjelent valaki. - Hol a fenébe marad ez a Gazsi, a mindenit? Ja, itt vagy? Hát mért nem jössz be? - Hááát... vontam vállat – ezek nem hiszik, hogy én én vagyok!

 

A hatvanas évek frizuradivatja


No meg, természetesen, a lányok. Azt már megírtam, hogy miattuk kezdtem el gitározni. És megérte, mondhatom! Érdekes, hogy a vendéglátózás ebből a szempontból nagyobb sikerrel járt, mint a rock, de ennek nem a zene volt az oka, hanem a korom: az Anonymus idejében a csónakház mögötti parkban még ártatlan smárolások mentek, de 1966-tól csak vendéglátóztam, és addigra férfiúvá váltam, főleg amikor véget vetettem sebtében kötött frigyemnek és kimentem Németországba. Juj, mi ment ott! Nem vagyok indiszkrét természetű, így csak egy esetet mesélek el, ami nem velem történt, hanem az azóta elhalálozott Kaiser Misivel.


1968 augusztusa. Hannover utcáin sétálgattunk, amikor egyszer csak döbbenten megállt, elkapta könyökömet és felkiáltott. - Nézd azt a nőt! - Melyiket, kérdeztem, mert tömve volt az utca. - Hát azt! - és rámutatott egy asszonyra. _ Micsoda csaj! - Hát, mit mondjak, a leányzó volt vagy ötven éves, és legalább olyan széles, mint hosszú. De az ízlések és a pofonok különbözök, így a közmondás...

 

A hatvanas évek filsztárjai


No, most, így bemelegedve, mégis elmondok egy esetet, ami a nőkről szól, és velem történt.


1969-ben, a Rába bárban, az egyik szünetben a pincér odaküldött az egyik asztalhoz. A társaság közepén csinos, fiatal, karcsú lány ült, vagy huszonöt éves lehetett. Születésnapom van, közölte mosolyogva. Gratuláltam. És mit játsszunk, kérdeztem. Az mindegy, válaszolta, de lenne egy születésnapi kívánsága. És az mi lenne, kérdeztem udvariasan. - Maga – mondta, és mélyen a szemembe nézett.


Bizony, ilyenek voltak a lányok annakidején, az átkos cucilizmusban. Ami engem illet, udvarias maradtam, és nem utasítottam el kívánságát...

 

A hatvanas évek színésznői


De egyáltalán, mint ahogy már említettem, akkoriban könnyen ment a becsajozás, illetve a női nem szemszögéből a bekrapekozás, hiszen a túlfegyelmezett nép legalább abban kitombolhatta magát. Ez különben az NDK-ban ugyanígy volt, ahogy később megtudtam: a német egyesülés után némelyik ismerősöm kóvályogva és csillogó szemmel tért vissza „közel-keleti” kirándulásairól. Egy kis öröm kell az embernek, nem?
És még egy jellegzetessége volt az akkori társadalomnak: az emberek többsége jól öltözködött. Ennek több oka is volt, a legfőbb biztosan az, hogy a ruházkodás a keresethez viszonyítva sokkal drágább volt, mint most. Az átlagfizetés 2.000 Ft volt, és egy kabát ezer forintba került, egy öltöny szintén, cipőt 300 Ft alatt nem lehetett kapni. Tehát ha már az ember ekkora kiadásba verte magát, akkor legalább jó cuccot vett. A másik ok az lehetett, hogy aki rosszul öltözködött, azt a rendőrség ferde szemmel nézte. No meg a jólöltözöttség ugyanúgy kompenzálhatta a kommunizmus visszásságait, mint a szex – és abban segített is, mert kinek tetszik valaki, aki rosszul öltözik? Ez a mai kor jellemzője, azelőtt ilyen soha nem volt az emberiség történelmében...

Egy nagy kivétel volt: a farmer gatya!

 

Tordai Teri, a hatvanas évek magyar szexszimbóluma egykor és ma

akkori magyar színésznők filmbeli szexjelenetei


Magyarországon az ötvenes évek vége felé jelenhetett meg a farmer, ezt azért tudom, mert előtte más divat volt: az igazi modern, jampecnek nevezett fiú magas talpú szivacs cipőt hordott, felette csöves nadrágot, hanyagul viselt, rövid zakóval. Mint Elvis Presley. A lányok meg a petticoat-nak nevezett szoknyát, tűsarkú cipővel, és, nagyon lényeges elem volt még, hogy vékony nylon harisnyával, aminél nagyon fontos volt, hogy a varrat a lábszáron hátul a középen fusson végig. De amikor 14 éves lettem, 1960-ban, már a farmer volt születésnapi kívánságom. Anyám, Szilasi Ibolya, aki a színház tagja volt, abban az évben ritka nagy privilégiumra jutott: a társulattal Bécsbe ment, egy napra, játszani. És megígérte, hogy vesz nekem farmert. Aztán elrobogtak a farmotoros Ikarusszal...


Mit mondjak? Egész éjszaka nem tudtam aludni az izgalomtól. Már hajnalodott, amikor anyám megérkezett, és átnyújtotta az ajándékot. Villámgyorsan beleugrottam a hőn vágyott gatyába, és... megdermedtem: csípőben nemcsak túl bő volt, de a slicc is hiányzott. Női farmert vett nekem az anyám...

 

Rolling Stones a 60-as években


Nos, ez a többnyire kék anyagból készült ruhanemű lett a szabadság szimbóluma Magyarországon. Aki farmert hordott, az menő volt, karakán, frankó, azt irigyelték, csodálták, és horribilis összegeket ajánlottak neki érte. Akinek meg Levi Strauss, Wrangler vagy Lee volt a farmerje, az az általános csodálat tárgya lett tüstént. DE!


De ez a munkás-paraszt pártnak és kormánynak cseppet sem tetszett! Olyannyira, hogy egy szép napon betiltotta a kapitalista dekadencia e szörnyű jelképét. No persze, teljesen eredménytelenül, annál is inkább, mert a város két legprominensebb rendőrje, a Sillai fivérek is azt viselték. És velük nem lehetett packázni, nekik külön jogaik voltak, mint élsportolóknak, hű pártembereknek és hatalmas pofonok osztogatóinak. Így az államhatalom, legalábbis Győrben, lassan belenyugodott, hogy az emberek ezt a kék vagy fekete színű, él nélkül vasalt ruhadarabot hordták. Csak egy kikötésük volt: a farmer ne legyen foltos, lecsiszolt, és főleg: ne testreszabottan szűk! Mert az volt ám a nagy menőség: felvettük a farmert, fürödtünk benne, hogy összemenjen, és téglával dörzsöltük a combon, hogy kifehéredjen, mert az volt a nagy szám.

 

 A hatvanas évek példaképei


A mai olvasó, aki hozzá van szokva, hogy az emberek a legelképesztőbb szerkókat viselik – punk, gothic, tetovált, dervis, brahman, meztelen, skater (letolt gatya: a poshadó, dekadens, pusztulásra ítélt nyugati társadalom szörnyű jelképe... de állj, már olyan vagyok, mint a hatvanas évek rendőrje!!) nem is tudja elképzelni, milyen megrázó társadalmi konfliktus lett ebből! Mert egyrészt a fiatalságnak a stone-washed farmer volt az ideálja, másrészt a rendőröknek nem volt jobb dolguk, mint az ezek után történő vadászat. Elképesztő, hihetetlen, és mégis igaz! Az államapparátus fő feladatai a hatvanas években: a bűnözők elfogása, a szajré visszakerítése (ebben tényleg nagyon ügyesek voltak akkor!), a közrend fenntartása, no meg a farmergatyások és hosszú hajúak összefogdozása. Ja, és az autóstopposok csökönyös üldözése. Fantasztikus, ugye? Ha meg valaki ráadásul nem úgy nézett ki, mint a többség, az még súlyosbította a helyzetet.

 

Egy példa:

 

1965 augusztus 6 (vagy 7?). Az új Rába moziban beat-fesztivál megy, és az Anonymus az utolsó fellépő. A Rolling Stones néhány nappal azelőtt dobta piacra a Satisfaction című új számát, ami még a nyugati világban is rebelliónak számít. A mozi az utolsó rekeszig tele van, csupa fiatal, akik egyre jobban stenkerbe jönnek (ez annakidején népszerű kifejezés volt), mert a zenekar csupa Stones-számot játszik: The Last Time, I'm Free, It's All Over Now, Paint It Black, Walkin' The Dog, és végül, utolsó számnak: a Satisfaction. A közönség felugrik, a székeken táncol, és egy bizonyos fokig, ahogy az szokás az ilyesfajta rendezvényeken, összetöri a berendezést. Egyszerre csak kivágódnak az ajtók, vagy ötven rendőr ront be, a közönség elmenekül, de a rendőröknek sikerül elfogniuk az egyetlen embert, aki mindenben ártatlan: egyik nagy rajongónkat, egy eléggé csúnya, nagy orrú, vörös- és hosszúhajú fickót, természetesen farmer gatyában, akinek nevére sajnos már nem emlékszem. Diadalmasan elvonulnak vele, ő meg, fontossága tudatában, emelt fővel távozik velük, és közben a megkövült zenekarra vigyorog.


Erről a koncertünkről különben a Kisalföld egész oldalas cikket írt, nagy fotóval is! És a vöröshajú fiú azon a fotón látható, ami a soproni fesztiválon készült: ő a harmadik balról az álló sorban. Ami szintén látszik ezen a fényképen: a mi tinédzser rajongóink is jól voltak öltözve. Bozont, Pucér, Séró, Gyenge Szabolcs, Luxi, Hacsek, Skultéty, Sajó, Schmitt, stb. versengtek egymással, melyikük hord jobb cuccot. És, nagyon fontos: kövér, formátlan fiatal alig volt, száz között tán egy!


Ami már eddig is kitűnt beszámolómból: a hatóságok - hogy Homérosz szavait idézzem – görbén néztek a hosszú hajra! Azt már az iskolában is üldözték, de a rendőrség még durvábban bánt az eltérő frizurás csávókkal: bevitték őket a rendőrségre, kopaszra nyíratták őket, esetleg egy-két pofont is adtak. Pedig a hosszú haj relatív dolog! Elég volt, ha egy picit a fülre nőtt a séró, vagy hátul megérintette az ingnyakat. Nézzétek meg a neten a korai Beatles fotókat: az az ártalmatlan frizura teljes lehetetlenségnek számított, az akkori médiákban általános, rosszindulatú fröcsögés folyt e négy ártatlan külsejű fiatal ellen. Aztán, mikor megjelentek a Rolling Stones-ék, még nagyobb volt az óbégatás! A hatvanas évek vége felé kissé javult a helyzet, de az iskolákban még mindig szigorú hajkontroll ment. Egy alkalommal meglátogattam Pinyost a Révai gimnáziumban. Én már leérettségiztem, és 1965-ben már nem volt olyan szigorú a hajkontroll, kivéve az iskolákat. Egyszerre csak valaki hátulról megfogta „tollamat” és elkezdte cibálni. Megfordultam: egy hajdani tanárom állt előttem, és kb. egy fejjel kisebb volt nálam. - Ne haragudj – hebegte – azt hittem, tanuló vagy! - Na és – vágtam vissza – az különbség???

 

Zenész példaképek


Még egy példa a hatóságokról, és a rockzene destruktív hatásáról a szocializmusra. Hétközben a társaság – a banda meg a rajongók – a Bisingerben szokott találkozni, a meleg nyári estéken. Ott ültünk, ittunk, beszélgettünk. És gitároztunk, no meg énekeltünk, többnyire a Stones-Animals-Yardbirds-stb, repertoárt, ami a zsaruknak nem nagyon tetszett (kivéve, ha az ő csónakházukban nyomtuk). De mi túljártunk az eszükön: őröket állítottunk fel, és ha közeledett az őrjárat, átváltottunk a szocialista tábor hivatalos zenéjére: az Internacionálé, a szovjet himnusz – szajúz nyerusimüj reszpublik szvabódnüj, még most is kívülről tudom – mire a fakabátok csüggedten visszahúzódtak, hiszen nehéz lehetett volna Baranyai főkapitány elvtársnak megmagyarázni, miért nem szabad a parkban a kommunizmust dicsőítő nótákat fújni...
Rajongóink iránt is kérdezősködsz. Jó téma! Kezdettől fogva voltak rajongóink: egy nagyon szűk kör, kb. 20-30 főnyi, köztük olyanok mint Oszter Sanyi, Horváth Imre (Schmitt), Bokor Gyula, Skultéty Miki, Gyenge Szabi... Követtek minket, mindenhova eljöttek, ahol játszottunk. No meg egy nagyobb csoport, azok is hűségesek voltak, de nem közvetlen környezetünkben, velük nem házibuliztunk. A házibulik! Anyám néha vidéken játszott, és ilyenkor egész éjjel bulizni lehetett. 2-3 magnó szólt egyszerre, vagy 25-en nyüzsögtünk az egyszobás lakásunkban, ami utána úgy nézett ki, mint egy csatatér.

 

 

Anonymus győri rajongótábora egy soproni koncert előtt / 1965/

"Általában így jártunk, viszonylag elegánsan. A többség még iskolába járt,

tehát a haj rövid volt. A lányok főleg nagyon tipikusan vannak öltözve!

Az egyik fiú nadrágján látni, hogy akkoriban már lassan felbukkant

a trapéz nadrág, ami aztán a 70-es évek elején nagy divat volt!" /Gáspár Péter/

A fotóból kivágtuk a fejeket és keressük őket!

 

 

WANTED!

KERESSÜK ŐKET!

és várjuk történeteiket

1965   2015

        

         rajongó lány 1.                                              

Wanted!
 
rajongó lány 2. Wanted!
 
rajongó lány 3. Wanted!
 
rajongó pár 1. Wanted!
 
rajongó pár 2. Wanted!
 

LUKÁCS FERENC "Luxi"

szájharmonika

/Anonymus együttes/

Wanted!
 

ÁMON ANDRÁS

Gáspár Péter osztálytársa, aki ekkor már baszusgitározik egy másik zenekarban, később híres győri animációs filmkészítő

 

rajongó srác 1.

"a vöröshajú srác, akiröl már írtam: őt vitték el a Rába moziból a rendörök"

/Gáspár Péter/

Wanted!
 

PÉK GYULA “Hacsek”

énekes

/Anonymus együttes/

Wanted!
 

NESZTOR IVÁN

szólógitár

/Anonymus együttes/

nesztorivan@freestart.hu

 
rajongó srác 2. Wanted!
 
PÉK GYULA bátyja
Wanted!
 
rajongó srác 3. Wanted!
 

RÁCZ TIBOR "Pinyos"

énekes

/Anonymus együttes/

Wanted!
 

SKULTÉRY MIKLÓS

Gáspár Péter osztálytársa

Wanted!
 


A rajongók különben több pártra oszlottak, a Gazsiéké, a Jancsóéké, a Soltiéké... 1993-ban Győrben jártam, húgomat, Máriáss Melindát kerestem fel, és este összeültünk, vagy 10-15 ember, számomra részben ismeretlenek. Linda bemutatott a társaságnak, mire egyikük felkiáltott: - Hát, arra nem számítottam, hogy ma legendával találkozom! - Nevetnem kellett, röstelkedtem. Elmondta, hogy ő ugyan a Jancsóéknak drukkolt, de minket is becsült. A zenekarok különben jó viszonyban voltak egymással, én is ide-oda jártam, beugrottam, vagy ők szálltak be. Csak Jancsó Petivel nem játszottam soha, nem tudom, miért, valahogy nem jött össze. De lehet, hogy csak elfelejtettem, meg kéne kérdezni Pétert.


Rajongóik között természetesen lányok is voltak, érdekes, hogy nevükre nem emlékszem, Pattin és Mikón kívül. Nem tudom, miért tartja magát csökönyösen a vélemény, hogy Patti énekelt nálunk, ez nem így van, halálbiztos! Mikó igen, néhány számot, rövid ideig. No meg volt egy Zsuzsi nevű lány, aki végre férfiúvá tett, khm. Ebben az összefüggésben megint azon kevés fotók egyikére utalok, amin a zenekar egy része és sok rajongó van, a soproni fesztivál alkalmából.


Távolabbi rajongóink serege egyre nőtt, nemcsak Győrből. Pápáról, Mosonmagyaróvárról, hanem távolabbról is jöttek hozzánk, időnként még Pestről is. Hírnevünkre jellemző: egy este a tiltott Szabad Európát hallgattam, a kívánság műsort. A zenekívánók nevét nem mondták be, nehogy abból baja legyen az illetőnek, ehelyett mottóval jelentkeztek az emberek. Egyszerre csak bemondták: Az X.Y. számot szeretné hallani a „Kedvencem a győri Anonymus együttes“ mottójú... Felemelő érzés volt. De a legnagyobb emlékem, amikor 66 nyarán Nesztor Ivánnal a Balaton partján sétáltunk, és egy fiút vettünk észre, aki ott ült és gitározott. Szóba elegyedtünk. - Honnan jöttök? - Győrből. - Győrből? Ott van egy nagyon jó banda! - Összenéztünk Ivánnal. - Melyik? Győrben sok jó banda van! - Hát, a Gazsiék! - Gazsiék? - Igen, igen, azok a legjobbak! - Tényleg? - Bizony! A Gazsi még a Narancsvirágot is el tudja játszani! - Vérszemet kaptam. - Aha – mondtam látszólag flegmán. - Add csak ide a gitárt! - Kezembe nyomta, én meg belekezdtem. - Ez a Narancsvirág? - A srácnak kikerekedtek a szemei, és felkiáltott: - Te vagy a Gazsi!


Ez volt a legnagyobb bók, amit valaha is kaptam, egy felejthetetlen pillanat, egész zenész életem legjelentősebbje. Még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Beképzeltség? Aligha. A gitározás technikája már régen elszáguldott mellőlem, a nyolcvanas években a frankfurti zenei vásáron tizenkét éves fiúcskák seregeit láttam, akik mind jobbak voltak nálam. A rock gitárt időközben zeneművészeti főiskolákon tanítják, fergeteges eredménnyel, és időközben új gitárosok generációi nőttek fel, akiknek a Narancsvirág már nem is kihívás. De akkor a my generation, a mi generációnk volt az úttörő. Ha a konzervatóriumban megtudták, hogy valaki rock zenét játszik, kirúgták. Én is csak nagy szövegemnek köszönhettem, hogy csak megfenyítettek.


Visszatérve a vendéglátózásra, elmondok még egy-két különlegességet.


Nagyon keveset dolgoztunk. 20-30 perc játékidőre ugyanolyan hosszú szünetek következtek. Ez egyrészt az akkori idők lustaságát jellemezte, hiszen tulajdonképpen senki nem dolgozott közel sem úgy, mint ma, másrészt ennek szisztémája is volt, hiszen minket állandóan meghívott valaki a közönségből: üljünk oda az asztalhoz, beszélgessünk velük (zenekívánságok), igyunk valamit. Mi többnyire konyakot rendeltünk, mert a pincérrel meg volt beszélve, hogy teát hoz, a bevételt meg megosztottuk a személyzettel. De volt olyan rafinált rajongó, aki tudta ezt, és beleszagolt. Ezért a pincérek a pohár szélére egy csepp konyakot kentek. A mellékkeresetnek ezt a formáját, és a borravaló forszírozását rodának neveztük: lerodáztuk az illetőt. Főleg az énekesnők értettek ehhez, minél idősebb volt a kuncsaft, annál jobban le lehetett rodázni. És képzeljétek el, egy szép napon beállított egy igazi sztriptíztáncosnő, és attól fogva sztriptíz ment a Rába bárban! Ő persze mindenkit nagyon, nagyon lerodázott...


Összehasonlításként: amikor Németországban vendéglátóztam, óránként 5-10 perc szünet volt, 6-8-órás munkaidővel, szünnap nélkül! Rodázás nem volt, jatt időnként, de sokkal kevesebb, mint otthon. Viszont a fizetés... király, ahogy most mondják!


Aki viszont vendéglátózni akart, mint hivatalos zenész, annak egy bizonyos időn belül le kellett tennie egy vizsgát. Anélkül is tolerálták egy darabig, én Győrben 1968-ig anélkül zenéltem, de amikor megjött a külföldi szerződésem, megindult a bürokrácia. Vizsgáznom kellett. Hiába apelláltam, hogy nekem főiskolai végzettségem van, az nem számított. Felmentem Pestre, és letettem a vizsgát, ami a konzervatóriumhoz képest egy vicc volt...


És ha már az alkoholnál tartunk: nem tudom, most milyen a helyzet, de akkoriban a tivornyázás elterjedt tünemény volt. Szerencsés alkatom van, ezért soha nem fenyegetett az alkoholizmus veszélye, de sajnos sok kedves kollegát kellett meggyászolnom pályafutásom során. Neveket nem mondok, talán érthető... De máshol is így ment ez. Egyszer például, már nem emlékszem, milyen okból, kora hajnalban utaztam Pestről Győrbe. A vonat tele volt gyári munkásokkal – és szó szerint bűzlött az alkoholtól. Szinte az egész vonat holtrészeg volt! Ezt rettentően mulatságosnak találtam akkor. És máshol is nagy ivászat ment, a fiatalok között is. A már többször említett soproni fesztivál után a rajongók egy részét élő hullaként dobtuk fel a teherautóra, amit, mint mindig, Sillai Pufi vezetett. Ő józan volt, no meg a zenekar, kivéve Pinyost, aki szívesen nézett a pohár fenekére... Egyáltalán, az Anonymus tagjai viszonylag fegyelmezett, józan fiúk voltak, persze időnként mi is kirúgtunk a hámból.


Jelszó a gyári munkások: a szocializmus egyik jellemzője volt, hogy nemcsak mi, hanem szinte mindenki nagyon keveset és hanyagul dolgozott. Persze ennek az volt az előzménye, hogy 1956-ig a párt a dolgozókat egyre nagyobb teljesítmény elérésére hajszolta. A példaképek a sztahanovisták voltak (a Google-ben meg lehet nézni, mi volt ez), akik elképesztően magas teljesítménnyel tűntek ki, és akiket példaképnek állítottak elénk. Ez volt az egyik oka a forradalom kirobbanásának is. A párt ezután tanult ebből, és attól fogva szinte senki sem dolgozott. Egy példa: ismertem egy fiút, aki a Vagongyárban volt hegesztő. Elmondta, hogy egyik munkatársa, egy lusta arab – akkoriban a „testvéri“ arab országokból sokan jöttek ide dolgozni – csak két rudat fogyasztott el naponta az elektromos hegesztővel. - És te mennyit fogyasztasz? - kérdeztem. - 70-80-at naponta – mondta büszkén. Évtizedekkel később megtanultam hegeszteni, és ha jól ment a munka, 50-60 rudat hegesztettem el – óránként!


A győri zenei életből nem szabad kifelejteni a cigányzenét. Rengeteg cigány játszott rengeteg helyen, minden stílusban (csak rockot nem). És nagyon, nagyon jók voltak. Ránk ez nagy hatással volt, versengésre serkentett, minden szempontból pozitívan befolyásolt minket. Barátkoztunk velük, beszálltunk hozzájuk, vagy ők hozzánk. Sok roma szó gazdagította a szókincsünket, és ment át a köztudatba: Dzsilav, basav, dára, avázás, kandesz, és főleg: dzsanesz: ezt arról mondták, aki jól zenélt. A konziban is sok cigány volt: gyenge zenész köztük nem volt!

 

Élő zene a győri Márvány étteremben (1965)
Nyári László prímás és muzsikustársai - a cimb almos Járóka nevű volt...
Aki be tudja azonosítani a zenészeket, attól várjuk a neveket és hanszereket.
RÉGI GYŐR FB oldal kommentjei


Az eddigiekből kitűnik, hogy a 60-as évek zenei forradalma – mert tiszta szívvel annak lehet nevezni – óriási hatással volt a társadalomra. Hiszen az még a szabad, demokratikus Nyugaton is megváltoztatta a körülményeket, hát még itt, ebben a kis, zárt, a kommunizmust nehezen tűrő országban! Büszkén mondhatom, hogy az, aki a rock zenével érintkezésbe került, ettől fogva a kommunizmus ellenfele lett. A mi generációnk volt az első, aki röhögve, játékosan, kacsintva, de egyre magabiztosabban szállt szembe az államformával. Nekünk nem lehetett már maszlagot mesélni, minket nem lehetett megtéveszteni, mi tudtuk, ez nem kommunizmus, hanem diktatúra, ha nem is olyan kegyetlen, mint 56-ig, de akkor is az. Miközben 1965 szilveszterén a Szabad szél című szovjet operett keretében léptünk fel a színházban, már rég tudtuk, hogy a szabad szél a másik irányból fúj – a rock zene formájában. Amikor 1989-ben szétmállott a vasfüggöny, láttam a tévében egy interjút Keith Richards-sal, a Stones gitárosával. Ezt mondta:
 

- Nekünk azt mesélik, hogy a kommunizmust a szabad piac, a túlzott fegyverkezés, a szisztéma gyengesége döntötte meg. This is bullshit. It was the Rock'n roll!
 

Én meg felugrottam. Yeeeaaah! - ordítottam. Mert igaza volt, nagyon igaza. Szerintem...


Gáspár Péter

Németország, 2015. február 28.
 

Kérjük, írja meg véleményét:
Név: Szöveg:
E-mail:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:
2016.02.03. 21:06
Köszi, Schmitt! A srác különben nem a Gyenge Szabi, mivel ö osztálytársam volt, megismerném!

2016.02.03. 20:10
Rajongó srác 2. sztem Gyenge Szabi
Sajó az öccse Pék Gyuszinak ....
még töröm a fejem, de jól összeszedted Gazsikám ! :)
Schmitt

2015.07.22. 17:16
Leesett a tantusz: a rajongó srác 3.: Bokor "Bozont" Gyula!

2015.03.02. 01:50
- Nekünk azt mesélik, hogy a kommunizmust a szabad piac, a túlzott fegyverkezés, a szisztéma gyengesége döntötte meg. This is bullshit. It was the Rock'n roll!
Bizony a Rock !!!

KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
2019.10.20. 18:22

ÚJ FESZTIVÁLIGAZGATÓ A MEDIAWAVENÉL

Hartyándi Jenő, aki 30 éve igazgatója, főszervezője az egykori Fényírók Fesztiváljának, a mai Tartóshullámnak nevezett Együttlétnek - közel kerülve a hivatalos nyugdíjas időszakhoz - már egy éve jelezte, hogy lassan háttérbe szeretne vonulni, ezzel segíteni, meglendíteni a Mediawave Alapítvány megújulását, a szervezőcsapat megfrissülését. Ezen döntését nemrég hivatalosan is előterjesztette az Alapítvány kuratóriumának azzal, hogy lassú háttérbe vonulást tervez. Amíg jónak látják tapasztalatai és szervezői gyakorlatának hasznosítását, kisebb szervezői munkákkal, tanácsadással a jövőben is szívesen segíti az Alapítvány céljainak megvalósulását. Továbbá aktuálisan vállaja a következő Mediawave 30 éves visszaemlékezés összefoglalásának koordinálást. De javasolja, hogy az új irányok kigondolását és végigvitelét már az új felállás vigye végig. Ilyetén a harmincadik Mediawave egy korszak zárása és egyben egy új indítása is lesz, amint azt a választott szlógen is jelez: "A következő 30 év!" A kuratórium tiszteletben tartotta döntését és Vajda Violetta személyében kinevezte az új fesztiváligazgatót, aki egy évre vállalta a főszervezői szerep végigvitelét. Ő egyébként egyetemista kora óta - 22 éve - tevékenykedik a szervezet keretében. Önkéntesként kezdte, majd lassan munkatárssá, főmunkatárssá vált. Az utóbbi években a nemzetközi filmes program szervezője, összefogója volt.

 

2019.01.09. 8:24

2020 TRUBADÚRJAI - Kreatív Európa kulturális együttműködés a Mediawave közreműködésével

2018.05.03. 09:08

"NÖVELÉS vagy NEVELÉS?" - EFOP-5.2.2-17-2017-00074 Transznacionális együttműködések projekt

TAGSÁGOK
MAGYAR FESZTIVÁL SZÖVETSÉG

A MEDIAWAVE

Kiváló Minősítésű Magyar Fesztivál

 

A MEDIAWAVE Minősített

Európai Fesztivál

PARTNER OLDALAK

 

 

 

 

SZABADOS MUSIC

DIRECTORY

 


Kártyás fizetés szolgáltatója
Elfogadott kártyák