SZIBÉRIAI NAPLÓ 4. BES ÖZÖK
Szeptember 8. (hétfő)

Reggel birkavágással kezdődött a nap. Az áldozat már ott várt bennünket a kerítéshez kötve. Az idő tegnaphoz képest pozitívan változott. Elállt az eső és kisütött a nap. Ideális volt az idő a vágáshoz. Kivéve a forgatáshoz, mert annak az erős napfény nem tesz túl jót. Küzdöttem is rendesen a felvételekkel.


Már ott sürgölődtek Artemék és rokonaik, akik később a vágás és főzés műveleteit végezték. A tűzrakás nem volt egyszerű dolog, mert a szél – hullámokban – elég erősen fújt. A miénkhez hasonló, de nagyobb bográcsban forralták a vizet a hús főzéséhez. A háziak elmondták, hogy ezt a bárányt az egyik szomszédtól kérték, mert az elmúlt napok esőzései miatt nem lehet megközelíteni a külső szállást a hegyekben, ahol az állataikat tartják. Ők egy jó nagy bakot akartak vágni, ez meg csak egy bárány.

Az ujguroknál és Tibetben is láttam már, hogyan vágják keleten az állatokat. Állítólag humánusabb a módszerük, mert nem a nyakat, vagy a nyaki verőeret vágják el, mint felénk, hanem az aortát tépik ki vagy vágják el, amitől azonnal megszűnik a vérellátás és állítólag minimálisan szenved az állat. Ez a gyakorlatban azt jelenti az áltájiaknál, hogy a has bemetszése után kézzel benyúlnak, mint egy gyakorlott sebész, és valószínű kiszakítják a verőeret. És tényleg, a bárány a lehető legkisebb vergődés után kimúlt. A bárány szeméből lassan tűnt el a fény. Péter (a Petendi Szabó) egyik fotóján égszínkéken tündököl.




A benyúlás helyén összegyűlt vért kis idő multán kimerik és véreshurka-szerű étel lesz belőle. Az áltájiak és a tibetiek is ismerik a bélbetöltött véres hurka ételkészítési módszert, de pl. kínaiaknál, oroszoknál nem találkoztam vele. Ettől még persze lehet.

Elsőként a hasi részből vágtak ki egy speciális darabot, amelyet a „böllér” azonnal a tűzhöz vitt és hozzákezdett a saslik készítéséhez. A bárány nyúzását és darabolását Artem bátyja folytatta, az öcs segítségével. Hamarosan kiderült, hogy ezt a saslikkészítési formát mi nem ismerjük. A három tenyérnyi bőrös-bundás húsdarabról először ollóval nyiszálta le a gyapjút, majd mint nálunk a disznó pörzsölésnél, a nyílt tűzön égette le róla a maradék szőrt. Előtte még a tűzifából óriás „fogpiszkáló”-kat faragott, pontosabban három darabot. A lepörzsölt húst átszúrta egy vassal, a három fát pedig keresztben nyomta át rajta. Így egy viszonylag stabilan álló, sík felület állt elő és mindezt elkezdte a nyílt láng felett sütögetni.


Közben tőle pár méterre fojt a bárány trancsírozása. Mire a saslik megsült, a feldolgozás is befejeződött. A saslik nagyon finomra sikeredett, nem volt egyáltalán birka íze. Mondták a többiek, engem nem zavar a birkaíz. Ezt a sütési módszert át kell vennünk, hiába mindig tanulhat az ember valami újat idegen földön.


Miközben az asszonyok nekiálltak a főzésnek, Artem elvitt minket falut nézni. Elsőként egy tavaly is megcsodált, majd minden ház előtt megtalálható faoszlopnál álltunk meg. Én már tavaly elneveztem „lókikötő”-nek, egyébként csakhi az áltáji neve. Akkor nem volt időnk utána járni, mi ennek a házanként változóan díszített faoszlopnak a története, mitológiája. A használati szerep egyértelmű volt, mert sok helyen láttunk hozzá lovakat kikötve.

Lóból rengeteg van errefelé, és népszerű közlekedési eszköz. Artem épp ekkor szólt egy közelgő lovas fiatalnak, hogy hozzon át egy DVD-t hozzájuk, a lovas elvágtatott. Elég szemléletes példája volt ez a modern és hagyományos élet gondtalan találkozásának.


  A csakhi felső része az égiekkel, a középső a középső világgal van kapcsolatban, ahol mi is élünk. Ide kötik a lovakat. Az alsó része, meg a föld alatti világgal tart kapcsolatot – mesélte el Artem. A csakhi, amelynél megálltunk, leginkább egy Húsvét-szigeteki kőszoborra emlékeztetett.


Tovább sétálva az óvodához értünk, ahol a gyerekek egy része épp kint futkározott az udvaron. Elkezdünk velük beszélgetni, még egy játékot is eljátszottak nekünk.



A falu kulturháza sajnos be volt zárva, a fő térem hősi emlékműveket láttunk, aztán megérkeztünk az iskolához, ahol Artem éneket tanít. A fiaink rögvest röplabdameccsbe kezdtek a felső tagozatosokkal.


Eredményről nem beszélhetünk, inkább eredménytelenségről. Talán majd a holnapi meccsen jobbak lesznek.


A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni.

Aztán bementünk az épületbe, és Artem megmutatta, hogy melyik padban ült iskolás korában. Aludt is ott sokat haverjával, mert nem voltak valami jó tanulók. A folyosón a szokásos osztály és a Szovjetunióból megmaradt hősi tablók, a falu hősei a különböző háborúkban, stb.

Itt érdemes megemlékezni a falu nevéről, amely oroszosan (hivatalosan) írva Bes Ozek, de Csaba (a Mészáros) faggatózására, megtudtuk, hogy a falut öt nemzetség alapította és elnevezését is erről kapta. Igazi neve Bes Özök, ami öt nemzetséget jelent. Igen, az áltájiak, mint török nyelvű nép, természetes módon használják az ö betűt, ezért is tűnt fel számomra, hogy ki tudják ejteni nevemet, ellentétben az oroszokkal, akik o betűre módosítanak.


Aztán Artem bevitt bennünket a fizikaterembe, amely tele volt számítógépekkel és az internet is működött. Kihasználtuk az alkalmat és elküldtük „Szibériai napló”-nk harmadik részét, valamint meglepődve tapasztaltuk, hogy a második rész sincs még fent a weboldalunkon, pedig még Novoszibirszkben rábíztuk Julia-ra (Kosheva) az e-mailezést. Most nem volt nálunk a szöveg, reggel e napló részlettek együtt postázzuk. Persze lehet, hogy az otthoni kollégák nem figyelnek eléggé ránk, túl messze kerültünk már tőlük.


Az mindenesetre meglepő volt, hogy egy ilyen „világvégi” iskolában gond nélkül tudtunk internetezni és a sebességgel sem volt gond. Persze ezt a világvégi kifejezést szándékosan írtam, mert a külvilág gondol ilyesmit az eldugott részeken élő emberekről. Mi, én már rég nem így vagyok ezzel. Amint az előzőekben említettem, számomra rendkívül pozitív és példamutató módon találkoznak itt az archaikus életmód és a modern technika vívmányai. Kár, hogy nálunk a modern lét lassan kiszorítja, pontosabban már – kockáztassuk meg - teljesen kitörölte értékes hagyományaink szinte mindegyikét életünkből és csak iskolákban próbáljuk elmagyarázni gyermekeinknek mindazokat. Miközben büszkén próbálunk visszaemlékezni arra kik is voltunk egykoron, mi magunk hagytuk kiveszni speciális, a többi néptől elválasztó, egyedi hagyományrendszerünk pozitív elemeit. A negatívokért nem kár. Azokból ellenben sokat őrzünk.


Kis kitérőként érdemes megemlíteni, hogy a mobilhálózat a faluban nem működik, de Artem mutatott egy távoli, de gyalog megjárható dombot, ahonnan lehet telefonálni, ott van térerő. Tehát az ember itt választhat, hogy akarja-é, hogy elérjék telefonon és állandóan a hegyoldalban ücsörög vagy békében ücsörög. A mobilozás állandó készenléti állapota, kezd függőséget okozni az emberek többségében. A „mobildomb” is azért került szóba, mert Pusi (Pusker Péter) haza akar telefonálni barátnőjének. Tehát az érzelmi függőség a mobilfüggőséggel kötődik nála össze. Persze nálam is, de közben mégis oly könnyű elfelejteni a telefoncsöngést, de azért időről időre már jön a kényszer, hogy fülünkhöz emeljük a kis készüléket és beszéljünk szeretteinkkel. Pusi megpróbált elmenni a dombra, de egy megduzzadt patakon nem tudott átkelni.

Aztán bejött az igazgatónő és bemutatkoztunk egymásnak. Egészen szimpatikus hölgy volt, aki később eljött a délutáni lakomára is.


Míg egymásra vártunk az internethez férésben, Csaba (a Mészáros) megtanította snóblizni Artemet és Ivánt. Később Pusi is beszállt, de mivel minden partit megnyert, ezért arisztokratikusan kiszállt a játékból.


Itt érdemes megemlíteni, ahogy Csaba (a Mészáros) este találóan összefoglalta, hogy milyen szerencsénk van Artemmel, mert abszolút intelligensen kezeli ottlétünket. Csaba rengetegszer és én is párszor voltam hasonló autentikus helyzetekben, amikor jelenlétünk érezhetően terhes volt vendéglátók számára, vagy számunkra volt fárasztó az, hogy túllihegik a vendéglátást, repizést, a vendégek mutogatását a helyi notabilitásoknak, stb. Ezért tegnap este nyíltan beszéltünk is erről Artemmel, hogy ha kell, szívesen találkozunk a polgármesterrel, iskolaigazgatóval, hogy erősítsük a pozícióját. Erre azt mondta, hogy amit nálunk látott belőlünk, úgy érzi, nekünk ez nem esne jól, és ő sem szeret repizni. És most egy nap elteltével jól látjuk, hogy teljesen normálisan kezeli a dolgokat. Semmi felesleges felhajtás, csak amihez kedvünk van. Mond lehetséges témákat, de nem erőlteti.


Az iskola után elmentünk egy bácsihoz, aki 79 éves és tud topsuron játszani. Artem is ezen a két húros pengetős hangszeren kíséri torokhangú éneklését. Az öreg profi adatközlő. Már volt nála egy török néprajzos, aki három hónapig faggatta a múltról, úgyhogy a bácsi – viccesen fogalmazva - csak azért nem állította be kameránk pozícióját, mert rosszul látott. De persze jó dolgokat mondott és végül énekelt is nekünk, amibe belekeverte a magyar népet is. Majd az utólagos fordításnál derül ki, mint is énekelt rólunk. Profihoz méltóan, mutatott még nékünk a kamrában régi eszközöket. Eddigre lemerült mindkét aksim, ezért jeleztem Artemnek, hogy vissza kéne mennünk a házhoz. Erre megjegyezte, hogy az ő étkezési aksija is lemerült már, igyekezzünk…


A háznál már nagy volt a sürgés-forgás… gyülekezett a rokonság és mindenki hozott valamit a kisebb lakodalomra emlékeztető lakomára. Mert közben a birka különböző részeit sokféle ételre váltották.

A tűz megetetésével kezdődött a vacsora. A „böllér” bácsi hosszan keresett valamilyen csontokat a bográcsban, majd levet mert rá. Aztán valamiféle imát kezdett mondani a tűzhöz és a tányér tartalmát, többszörre rárakta. Közben már kiabált is Artem mamája, hogy menjünk enni, mert kihűl a leves. Próbáltuk kikérdezni melyik étel micsoda, de annyiféle volt, hogy talán csak Csaba (a Mészáros) tudta megjegyezni, meg a videófelvétel. Az biztos, hogy birkalevessel kezdtünk, aztán még volt hagymás birkamáj, bélbe töltött véreshurkaféle, sokféle szárított, édes, stb. sajt, majonézes és zöld saláták, lekvárok. Az ételek többsége számunkra ismeretlen ízvilággal, na és gyümölcsként alma és vörösáfonya. Érdekes, hogy megérkeztünkkor láttunk az ailban (nyárikonyha) két nagy edényben almaszeleteket masszív kristálycukor körítéssel. Valószínű ebből lesz az a lekvár, ami nekem nagyon ízlett, amint lakoma nagy része is. Persze közben még volt tejes, sós tea és a vodka is bőven, bár többször figyelmeztettek bennünket, hogy a férfiaknak nem kéne annyit inni. Az előbb említett ail a jurta rögzült, fából, deszkából készült verziója. 4-6-8 szögletű és nagyon magas, csúcsos épület. Nyárikonyhaként használják, itt volt lakoma is.


Ajándékaink közül előszedték a pálinkát, cukrokat és a kolbászt is kis karikára vagdalva kirakták, kínálgatták az egyre népesedő vendégseregnek. Még a lakoma elején megérkezett három nagyon öreg néni népviseletben, a falu legidősebb hölgyei. Nagyon jó kedélyű nénik voltak, akik aztán énekeltek köszöntőket nékünk. Meglehetősen eredeti dalok voltak ezek, amelyekre még nem hatott semmilyen szinten az orosz kultúra. A dalok előtt-után tosztok következtek mindegyikünktől, és a vendéglátók közül is sokaktól, vodkaívással zárva a beszédet.

Az est fénypontjaként derekunkra kötöttek egy színes vászondarabot, amitől leginkább szumósoknak néztünk ki. A vászondarab a tisztelet jele és a baráttá fogadás része. Védelmet nyújt és a végső elszámolásnál, amikor az ember a pokol és menny határán áll megszámolják, kinek mennyi van. Mint a nénik mondták, a férfiak sok kis bűnt követnek el életük során – közben jelentőségteljesen ránk néztek -, például sok ártatlan állatot ölnek meg, és ezért még jól jönnek ezek a derékra kötött tiszteleti vásznak.


Aztán a nénikkel elmeséltettük származásukat. De ezeket csak Csaba (a Mészáros) értette. Ő is csak részben, mert áltáji nyelven beszéltek, ezért a hevenyészet fordítás után kell majd néki utólag összerakni a képet. De amit kapásból megértet, azok nagyon régi, legendákba vesző, dicső világot idéztek. Ilyen esetben nem tanácsos fordítással megszakítani a felvételt, mert az megzavarhatja a beszélőt. Bár a nénik egyáltalán nem tűntek megzavarhatónak. Elkezdtek érdeklődni családi állapotunk felől és mikor kiderült, hogy rajtam kívül mindenki hajadon, nevetgélve megjegyezték, hogy végül is már ők is szabadok.


Egyikük elhozta magával az általa készített négy pár csizmát, amiből a kissé már bekapott böllér bácsi rögtönzött divatbemutatót rögtönzött. Masszív darabok voltak, bőrből és szőrméből. Aztán még készítettünk egy közös képet és Artem hazavitte őket Zsigulijával.


Artem bemutatta egyik tanítványát, aki már előrehaladott fokon űzi a torokéneklést. Játszott nekünk egy számot az udvaron. Erőteljes gyerek, de azért a mester még sokkal jobb.
Pusinak megvalósult élete vágya, áltáji lóra pattanhatott. Szerencsére jámbor, öreg jószágról volt szó, ezért még körünkben üdvözölhetjük.


Még lefekvés előtt megmutatták, hogyan töltenek vajat bélbe, amit aztán lefagyasztanak vagy megfüstölnek. Reggelire ezt esszük.


Kissé megfáradva mi is naplóírásba és fotóválogatásba kezdtünk. A képen fejem felett a szoba védőszentje. Iván is előszedte fotóit, amelyek meglehetősen jók és Péterével együtt kiválóan merevítették ki a történéseket. Remélem mások számára is.