www.mediawavefestival.hu | www.romerhaz.eu | www.passportcontrol.eu | www.filmfundgyor.eu

2020. március 1- április 27.

 

Nevezési határidő:

2019. december 8.

 

2020. március 1- április 27.

 

Nevezési határidő:

2019. december 8.

 

etnik Archív
2019. november PSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSz Aktuális program:
2019.11.22.
010203040506070809101112131415161718192021222324252627282930

KÖZVETLEN KÉRDÉS

Név:
E-mail:
Kérdés:

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

GYŐR VÁROS NEM HIVATALOS KÖZÖSSÉGEI (1950-20??) :: HATVANAS ÉVEK :: BEAT & ROCK :: A HATVANAS ÉVEK GYŐRI BEATZENEI ÉLETE

Gáspár Péter
A HATVANAS ÉVEK GYŐRI BEATZENEI ÉLETE

 

 

Ezerkilencszázhatvanöt nyara volt. A győri Anonymus zenekar hírneve tetőfokán állt. Ha valakik abban a városban a jamesok voltak, akkor mi. Megy még ez a szó? A james, az a nagy baró, a főnök, a modern, most cool-nak neveznék, de abban nincs fantázia. James, az a nagy szó! Különben úgy is kell kiejteni, hogy james, nehogy valaki dzséjmsz-et mondjon, az bunkóság. James, ahogy írom.


És mi azok voltunk. Az utcára nem tudtunk lemenni anélkül, hogy ne jött volna háromszáz ember szembe, aki mind köszönt, és persze vissza kellett nekik köszönni. Sztárok voltunk. A Béem csónakházban játszottunk csütörtök esténként, és annak dacára, hogy minden tilos volt, a farmer, a hosszú haj, a beatzene, nekünk mindez szabad volt, mert a Béem belügyminisztériumot jelentett, tehát rendőrséget. És a rendőrségnek ugye nem volt érdekében a saját zenekarát üldözni! Farmer gatyában, hosszú hajjal - ez mind tilos volt tulajdonképpen - játszottuk a Bitlsz, Enimölsz, Priti Szingsz, Jardbördsz-számokat. De kedvencünk a Rolling Sztonszék voltak.


No, most itt közbe kell tűzni, hogy miért írom az angol szavakat fonetikusan, mert ezt már kifogásolta a szerkesztő. Aszongya, ezt nem fogják érteni az olvasók. Szerintem lebecsüli a közönség kombináló képességét. Hát egyrészt azért, gyengébbek kedvéért, mert akkor, ott, közülünk senki nem tudott angolul. Ha kimondtuk ezeket a neveket, akkor azzal a jól ismert, széles magyar kiejtéssel, mert a fene tudja azt korrektül kimondani, hogy “Biiitlllsz”! Próbáljátok meg! Még most is nehéz, amikor minden baró kifejezés angol, ugye? Hát még akkor, amikor egy angol szó hallatára ugatni kezdett minden rendőrkutya!


A másik ok szintén ugyanaz az ok volt. Senki nem tudott angolul, de énekeltük ezeket a számokat. És mivel a szöveget megtanulni nehéz, lekagylóztuk a Mambó magnóról, és fonetikusan leírtuk, kábé így:
Áj ken get nó-ó szetiszfeksön,
Áj ken get nó-ó szetiszfeksön.
Bad áj csrá, end áj csrá, end áj csrá, end áj csrá-á-á,
Áj ken get nó! Á-á ken get nó!


Így legalább mindenki érti, nem? De félrebeszélek. Hol hagytam abba? Nézzük csak… Ja! A Rolling Sztonsznál. Hát azok voltak a legjobbak, ezek mellett a Bitölszék is úgy néztek ki, mint a bencés gimnázium szűzfiú tanulói. Szóval, ha nyakamba akasztottam a Jolana gitáromat, saját készítésű piköppel, mert azzal jobban szólt, és belevágtam a Laszt tájm kezdő szólójába, vagy a Szetiszfeksönbe, ott olyan arénázás kerekedett, hogy csuda. Nem tudjátok elképzelni, hogy arénáztak ott a fakabátok, teljes békességben a város leghírhedtebb verekedőivel, mert a Béem nyilvános klub volt, oda mindenki bemehetett. Így legalább szemmel tarthatták az ellenséget, akivel csütörtök esténként fegyverszünetet kötöttek. Szép időben kint játszottunk a teraszon, a Duna elvitte a hangot a hídig, ahol összecsoportosultak az emberek, és áhítatosan hallgatták. Nagy buli volt!


Legnagyobb pártfogónk Sillai Pufi volt, a későbbi birkózó világbajnok. Még egy legenda. Ha vidékre mentünk játszani, teherautót organizált, ponyvával, és ő vezette. Ha volt valami gáz, mindig elrendezte, ő volt őrangyalunk, a Pufi. Ő és a bátyja voltak a legnagyobb kanyhallók az egész városban. Mivel rendőrtisztek és élsportolók voltak, mindent szabad volt nekik. Száznegyvennel motoroztak a városban, duhajkodtak, és piros Skoda-kabriójukba minden csaj beszállt...


De állj, ne olyan sebesen! Az olvasó így nem tudhatja meg, hogyan indult az egész buli, mert az volt, nagy buli, példátlan esemény nem csak Győr városában, hanem az egész világon. Elvisszel kezdődött tulajdonképpen, jóval korábban, mert ő volt az első, aki a feketék basavját úgy összekeverte a kantri-veszternnel, hogy nagy mozgalom lett belőle világszerte. (Basav, az zene roma nyelven, akkor ezt mindenki tudta, aki belevaló, illetve tökös volt: csak a töketlenek nem tudták!) Emiatt az Elvisz miatt vadult meg a világ ifjúsága olyannyira, hogy tiszta forradalom lett belőle! De ez csak a kezdet volt. Valamikor az ötvenes évek végén egy csomó néger (tudom, ezt nem szabad mondani, de akkor mondtuk, minden rasszizmus nélkül, sőt, csodálva, na!) szóval, egy halom néger zenész átment Angliába basavázni, mert az ottani közönség őket jobban komázta, mint az amerikai. Miért? Mert az angol fiatalokat az ottani társadalom sokkal jobban elnyomta, mint az USÁ-ban. Ott a tanulóknak egyenruhában és egyensapkában kellett járni, oltári marhaság, rosszabb dolguk volt, mint nálunk, és a néger zene, speciell a blúz hatása nagyon kifejezte az elégedetlenséget. No és ezek az angol srácok elkezdték utánozni a feketéket, és mivel még a nyelvük is azonos volt, ebből nagy rebellió lett, az idősebb, becsontosodott krapekok már a civilizáció végét kezdték harangozni. Eszméletlen, nem? Pedig olyan - a mai szemmel tök ártatlan - alakok bukkantak fel ott, mint a Bitölsz, akikről már szó volt. Ha valaki manapság úgy menne ki az utcára korzózni, mint ahogy azok kinéztek, mindenki kiröhögné őket, kivéve a banktisztviselőket. Meg a gyökér politikusokat, persze. Szóval, Angliában el kezdett valami fortyogni, mint egy vulkánkitörés előtt...


Na, most visszakanyarodok a sztori elejére. Mert persze ez a zene, annak dacára, hogy az egész államapparátus kézzel-lábbal próbálta megakadályozni, úgy átáramlott a vasfüggönyön, mint az ozmózis: szép nyugisan, de feltarthatatlanul. Szóval, 65-re mi lettünk a jamesok. De több banda is volt ám! Először is ott voltak a vendéglátósok, a Zsemle-Kienitz-duó a Kioszkban, Düne, Johnny, Horváth Tibi, no meg persze a Kaiser Misiék, akikkel később kimentem Németbe. Ne feledjük a romákat sem, ezek nagyon jó basavisták voltak, később sokat játszottam velük. Voltak fiatalabbak is, mint a Zeusz, a Düne, a Dusa, mind nagyon jó zenész, később sokat hakniztam velük is. És a Törteli házaspár, aki valamikor 63-ban érkezett Győrbe, ha jól emlékszem. Nagy menők voltak, modern dolgokat játszottak, Szájmon end Gárfankelt meg hasonló bénaságokat, de az sok embernek tetszett, sőt, eleinte még nekem is, amíg az Uhrmann Karesz be nem oltott a blúzzal – de most megint előrekapok. Mindenesetre, ahogy már sejtitek ugye, én is belekerültem ebbe a társaságba. De nem a tálentumom, hanem egy fogyatékosságom miatt.


Utáltam táncolni!


A fene tudja, miért, két bal lábam volt. Kettő? Öt, legalább. Pedig lassan abba korba kerültem, amikor a srácok már bűzlenek a tesztoszterontól. Hogy ez milyen hatással volt érzelmi világomra és korporális tevékenységemre, nem kell részletezni, ugye? De ugye a csajok a jól kelázó (szintén roma kifejezés!) krapekokra buktak. Én meg magányosan senyvedtem.


Amíg aztán jött a nagy fordulat!


1963. Tizenhat éves voltam, és szeptemberben, egy osztálykirándulás folyamán beleszerettem a hangszerbe, amiből, kisebb-nagyobb megszakításokkal, azóta is élek. Az egyik estén bulit rendeztünk. Táskarádió szólt, a srácok felkérték a bigéket, én meg ott üldögéltem és szomorkodtam. Amikor elfáradtak, Ehn Imre osztálytársam elővette gitárját, és megpendítette. Mit mondjak? Egy perc alatt körülfogták a csajok, és szinte felháborító módon tették magukat! Még jó, hogy nem sztriptízeltek... Mivel én akkor már évek óta hegedűltem, azonnal felismertem, hogy az a húrtépés nem a világ. Heuréka! Ez ám a buli! És a nők sorba fognak állni, gondoltam.


Nem azért, hogy dicsekedjek, de ebben volt valami... De még nem tartunk ott. Először is meg kellett tanulnom gitározni. Elkönyörögtem Imrétől a gitárját – ö nagyon rendes volt, még meg is mutatta az első akkordokat – aztán kábé Miskolctól Győrig vakarásztam a húrokat. Otthon addig lógtam anyám fülén, amíg végre vett nekem egy gitárt. 1963 január 18-a volt, ezt a dátumot életemben nem felejtem el!


Miután már évek óta hegedültem, nem volt nehéz a kezdet, gyorsan tanultam. Ugyanolyan sebességgel zuhant a gimnáziumi tevékenységem a nulla felé, de az a fenét érdekelte. Mit nekem matek meg kémia, úgyis zenész leszek! Egész nap nyűttem a verdát, azóta sem gyakoroltam annyit. Júniusban már annyira ment, hogy megalapítottam első zenekaromat. Nevünk The Savages, a Vadócok volt, a Shadows egyik száma után, két másik gitárossal: Vass Vilivel és Makkos Gabival. Én szólóztam, ők kísértek. Elektromos gitárunk még nem volt, egy erősítő utópikus álom, ára iszonyúan magas, éppúgy mint a cseh Jolana-gitáré, aminek ára magasabb volt, mint az átlagos havi fizetés. A közönségnek be kellett fogni a száját, kész. Szerencsére a legtöbb nyilvános helynek volt megafonja és mikrofonja: gitárommal közelebb mentem a mikróhoz, mint a többiek, és így hallani lehetett, amit játszottam. Ha nem csörömpöltek nagyon a sörösüvegek.


Eleinte még dobos nélkül basavtunk, sőt, a basszusgitárt sem ismertük. A rádió középhullámon sugárzott, URH még nem létezett, és az adás minősége ennek megfelelt. A basszust vagy nem lehetett hallani, vagy csak homályosan. Informálódni se tudtunk nagyon: magyar gitárzenekar alig létezett, és a külföldtől szinte hermetikusan el voltunk zárva. Tévével kevesen rendelkeztek, és nyugati lemezt vagy kottát nem is lehetett kapni. Sőt, még zavarták is a nyugati rádióadókat, hogy ne hallgathassuk a dekadens kapitalistákat, akik mindenáron háborút akartak és a koka kóla mámorában fetrengtek. Mert azok olyanok voltak ám, az elvetemült, reakciós, népelnyomó, fegyverkező, irgum burgum imperialisták! Az egyetlen, aki ezt elhitte, Samuka volt, és hogy a munkásosztály már évek óta rokkendrollt csörgött és sza... na jó, mondjuk: fütyült a szocializmusra, az nem tűnt fel a pártfunkciónárusoknak. De az akkori politikusok még sokkal messzebb voltak a realitástól, mint a mostaniak…


Ezen kívül mi magyarok arról vagyunk híresek, hogy valahogy minden szituációt áthidalunk és átvészelünk. Egy ügyes haver bütykölt egy készüléket, ami a zavaró zörej egy részét kiszűrte az éterből. Egész estéket töltöttem a rádió előtt, Bécset, a Szabad Európát és Luxemburgot hallgattam, és szélsebesen kottáztam a számokat… Első elektromos gitáromat magam eszkábáltam össze, és a Pacsirta rádiókészülék volt az erősítőm.


Akkor még nem voltunk nagy menők, például a Ki mit tud-ra is borzasztóan ráfáztunk. Ki nyerte meg? A Törteliék, világos. Olyan koncertszerűen pengették a gitárt, ülve és két szólamban énekelve, hogy hányingerünk lett tőle. Szerencsére már nem emlékszem, mit játszottak, de biztosan olyan cikis cuccokat, mint a Kvando kaliendel szol, meg a Dajána, mittudomén. Isten bizony, nem lehetett kibírni. Sokkal modernebbek ugyan mi sem voltunk, de legalább olyan számokat játszottunk, mint a Kegyetlen tenger meg a Kvátermaszter sztori a Sedóztól. És lassan derengeni kezdett, hogy énekelni is kéne...


1964-re már komolyabb lett a buli, aminek ideje is volt, mert a konkurencia sem aludt. Megalakultak a Jancsóék, meg a konzis osztálytársaimból képzett Driftins, igyekeznünk kellett. Czeiner Séró basszusozott, a Törteliéktöl elcsábítottuk a Nagypáli Petit, és a vad Nesztor kölykök egyike, az Iván jött gitározni. És a Hacsek énekelt! Emlékszik még valaki a Hacsekre? Akkora forma volt, leírni sem lehet, látni kellett volna. Pék Gyula volt a rendes neve, de az senkit nem érdekelt. És végre nekem is lett becenevem: Gazsi! Bevallom, nem valami fantáziadús név, de nekünk Gáspároknak ez a sorsunk. Aztán a Driftins kollegák elcsábították a Petit, akit különben mindenki Törtelinek nevezett, mert azoknál lett ismert, azok meg már eltűntek valahova, mert azt az ücsörögve előadott, fáradt és ájtatos tercelést már senki nem bírta. A közönség két nagy táborra oszlott: vagy a vendéglátós zenét szerették, vagy a mi kemény basavunkat, mert az nem volt olyan cikis. A rebellis fiatalságnak új zenére volt szüksége! És annak a képviselői mi voltunk, mondhatom büszkén. Főleg, amikor a Törteli Peti helyett az Uhrmann Karesz jött dobolni.


Karesz még hozzánk képest is progresszív állásponton állt: csak a ritmendblúzt kedvelte. Eleinte szabadkoztam ellene, de szerencsére sikerült meggyőznie, olyannyira, hogy még most is ilyen vagyok, aki ismeri a mostani Prájmszton bandám felvételeit a Jutyúbon, ezt tudja. Attól fogva nekünk csak a Sztonsz számított basavnak, no meg az Enimölsz, a Szpenszer Dévisz, a Hú, no meg a Priti Szingsz. Jaj, a Priti Szingsz! Erről mindjárt elmesélek valamit, csak előbb hadd mondjak el még valamit, mert azt bűn lenne kihagyni: új tagok jöttek a bandába, aminek időközben Anonymus lett a neve. Frász tudja, kinek az ötlete volt, lehet, hogy az enyém, de ebben nem vagyok biztos. Arra emlékszem, hogy egyik fellépésünk alkalmával a riporter megkérdezte, miért ez a nevünk. Hacsek előrelépett és elmagyarázta:
 Hááát... mer először úgy vót, hogy névtelenek maradunk.
 És aztán?
 Aztán... úgy is maradt.


De Hacsek aztán elhagyott minket, vagy mi őt, ezt sem tudom már. Séró helyett a Lőrincz Vili jött, aki tulajképpen gitározott, de a kedvünkért átállt a basszusra. És nagyon jól tépte a húrokat! No, és egy szép napon megjelent a Pinyos!


Épp a Béemben játszottunk, és kínomban én énekeltem. Kínomban, mert akkor már észrevettem, hogy a mutálás után valami rémes hangom lett. Emlékszem épp a Ju rili gat mi-t ordítoztam, és legszívesebben elsüllyedtem volna ott a Bém színpad közepén. Egyszer csak odajött egy srác, és kihívott az ajtó elé. - Figyelj, Gazsi, itt van egy figura, aki tud énekelni!


Kimentem. A teraszon ott támaszkodott a korlátnak egy vigyorgó, szökés krapek. - Te tudsz énekelni? - kérdeztem kíváncsian. - Igen! - válaszolta magabiztosan. - Akkor énekelj valamit!


A fickó, aki különben egy kicsit hasonlított a Mikk Dzsegerre, rázendített:
 Dzet si vaz dzsaszt a vakin dáun dö sztrít, szingin dúvadiddi diri damdiri dú...


Vállon csaptam: - Te vagy az énekesünk!


Ez volt a Pinyos, polgári névén Rácz Tibor. Nagy frontmen volt a Pinyos, remekül tette magát a színpadon, keményen piált, és buktak rá a nők. Ha az If jú níd mi-t énekelte, oldalra billentett csípővel, a mikrofont feje fölé emelve, az összes kis- és nagyleány előrejött. No, majd erről is elmondok valamit, de előbb jön a Priti Szingsz, mielőtt tényleg elfelejtem. Pedig az kár lenne, mert őrült nagy sztori!


A Béemben összebarátkoztunk egy Valér nevű rendőrrel. Filigrán, vékonyka emberke volt, de nagy tekintélyű, pár évre rá, amikor már a Rába bárban basaváztam, épp vidám tömegverekedés folyt, kábé húsz birkózó pofozkodott ugyanannyi kézilabdással, aztán egyszerre csak, mint vezényszóra, mindenki leült, és kínjában görcsösen fogta össze a tört lábú székeket és asztalokat.


Mert az ajtóban ott állt, hetyke mosollyal, gumibotját nyeglén forgatva, fogait körmével piszkálva, a mi barátunk, Valér.


Hát most képzeljétek el, ez nem lehet igaz, hogy ebben a morcos diktatúrában, ahol minden tűzfalon olyan feliratok éktelenkedtek, mint pl. Le az imperializmussal, meg Harcolunk a békéért, vagy Éljen a Szocialista párt XXVIIIBRRZ. kongresszusa, ilyen alakok léteztek, mint a táncoló jampecok, meg a lompos huligánok. No meg a laza rendőrök, mint Pufi vagy Valér. Egyszer, egy koncertünk után, késő éjjel, karon fogva, hármasban tántorogtunk végig a Baross úton. Középen Valér, aki aznap éjjel szolgálatban volt, jobb oldalán Pinyos, aki a pisztolyát vitte, balján én, gumibottal és rendőrsapkával. És az Áj ken nevör széj címü Priti Szingsz-számot énekeltük, jó hamisan, mert, ugye mondanom sem kell, kissé be voltunk rúgva.


Egyszerre csak csikorogva megállt mellettünk egy rendőrségi Moszkvics, kiugrott két fakabát, elrántották tőlünk a bűntárgyakat, betuszkolták Valért a kocsiba és elrobogtak.


Valért ezután hetekig nem láttuk.


Ilyen idők voltak azok. Még jó, hogy minket nem vittek be, hosszú hajunkkal és farmer gatyában, de ugye ránk szükség volt, mi voltunk a Béem zenekara.


De nem csak ott játszottunk. Egy alkalommal, amikor a Vasutasban léptünk fel, szintén a rendőrséggel volt dolgunk. Mivel akkoriban még előírás volt, hogy kábé 99 %-ban a szocialista tábor esztrád zenéjét kellett játszani, a Sedóz meg a Szpotniksz unalmas biginjeit nyomtuk, és időnként bemondtuk, hogy “most Szolovjov-Szedoj szovjet zeneszerző Padmaszkovnüje Vecserá című száma következik!” Bele is kezdtünk abba, de néhány taktus után átváltottunk az F.B.I. címü Sedózba, vagy valami hasonlóba. Köztünk és a közönség között vagy húsz fakabát tartózkodott, zordon tekintettel, mert nem felejtették el, hogy röviddel azelőtt, amikor a Rába moziban a Szetiszfeksönt játszottunk, a közönség ripityára törte a vadonatúj berendezést. Így telt el az idő, fárasztó nótákkal és kamu bemondásokkal. A közönség, vagy nyolcszáz fiatal, türelmesen várt, mert nem volt hülye, ismerte a hatósági szokásokat. És úgy is történt. Valamikor a rendőrök megunták a bulit, és kimentek a bárba, néhány féldecire. Mire a srácok gyorsan becsukták a széles ajtókat, belülről nekidőltek, és indult a stenker! Először is mindenki lerántotta a (kötelező) iskolai egyensapkát, és szétrázta a (betiltott) hosszú haját, a Gazsiék velevágtak a Máj dzsenerésön első akkordjába, és olyan oltári arénázás indult...

 

És időközben az Úr – bocsánat, az Elvtárs 1966. évét írtuk, anno dominó. Megint némi változások történtek: hozzánk csapódott a város egyik legjobban öltözött fiúja, a Luxi, aki szájharmonikázott. Apropó öltözet, majd arról is mesélek! Szóval, Luxi, akit tulajdonképpen Lukács Ferencnek hívtak, új tagunk lett. No meg a híres-neves Pintér Dénes, a pesti Liversing egyik tagja! Amikor Pinyos valami miatt nem tudott fellépni – vizsga, másnaposság és hasonló enyhítő körülmények – akkor Dénes énekelt. Állítólag kirúgták a pesti konziból, azért jött Győrbe. Különben engem is majdnem eltávolítottak a konziból, mert “könnyűzenét” játszottam, csak nagy vakeromnak köszönhetem, hogy megkegyelmeztek.


Dénes kemény fickó volt. Remek énekes, frankó szerkók (ez a ruházat, gyengébbek kedvéért), jó kiállás, csajok. Csajok! Már régebben hozzánk szegődött két nagyon belevaló csaj, a Patti és a Mikó. Igazi nevüket nem tudom, de ha tudnám, sem mondanám meg, mert időközben biztosan tiszteletreméltó nagymamák, és nem tetszene nekik a jó hírük megrontása. Dénes összejött Pattival. Egyszer, a veszprémi fesztivál után, a Dénes összeveszett néhány csöves munkakerülővel, és pillanatok alatt óriási tömegverekedés indult a főtéren. Én is ott voltam, a kellős közepén, de mivel én kizárólagosan szájhős vagyok, aki életében nem pofozkodott, csak álltam ijedten, miközben a veszprémi és a győri fiatalság körülöttem ádáz harcot vívott. Dénes vitézül állta helyét, de valaki aztán … rúgta, igen ODA, mire felbőszült, szétverte az egész társaságot, aztán elájult. Becipeltük a hotelbe, felmosdattuk, Pattira hagytuk, és hálni tértünk. Nemsokára a szomszéd szobából nagyon egyértelmű nesz hangzott, az odarúgás dacára... Ilyen kemény fickó volt Dénes.
A fesztiválok! Sopron, Győr, Pápa (ahol a Driftinsékkel vettem részt), Agárd... Oldalakat mesélhetnék róluk. Óriási arénázások, nagy ivászatok, többnyire első helyezés, csajok... Jujjujjuj. No meg Salgótarján. A salgótarjáni országos nagy fesztivál!


Pinyos és Luxi nem voltak ott, biztosan vizsgáztak, mert júniusban történt, így Dénest vittük el. És nagyot arattunk! Ezüstérmet nyertünk, ezen kívül a legjobb program összeállítás díját, és egy különdíjat az Apró képek balladájára. A Villon-verset röviddel azelőtt zenésítettem meg. És ha visszaemlékezem a gálaestre, ahol a fesztivál legjobb zenekarjai léptek fel, a Sankóék, az Atlantisz, mittudomén, és köztük a győri Anonymus együttes, élén Pintér Dénessel, aki, mint egy Rejtő-figura, térdig érő fekete zakóban és harmonikaszerűen gyűrött nadrágban énekelte a Jeszterdéj-t (ő is díjat nyert, a fesztivál legjobb énekeséét), még most is könnybe lábad a szemem, pedig nem vagyok nagy nosztalgiázó típus.

 

No, most már nem untatlak benneteket sokáig, csak néhány érdekes dolgot mesélek el még. Ismeritek Manót? Manó a pesti Atlasz zenekar herflise volt. Herfli. Ezt a szót se ismeritek? Elmagyarázom. A herflizés a szájharmonikázás magyar neve, ezt mindenki tudja, aki elmúlt ötvennyolc éves. És azt is, hogy a Manó az ország legjobb herflise volt. Ez nem az én véleményem, hanem mindenkié, aki hallotta.


Na. Summa summárum, a Karesz valamikor felhívta a Manót, és az eljött vonattal Győrbe, az Anonymus együttessel a Béem csónakházba herflizni. Beszállt. Teljesen oda voltunk, mert úgy fújta, hogy ilyet még nem hallottunk, még a Mikk Dzsegernél is jobban, pedig az nagyon tudta húzni. Beszartunk. Úgy húzta, nyávogtatta a hangokat, hogy önkívületbe lehetett esni tőle, isten bizony. Szédületes volt. Úgy tudott, mintha különleges, elvarázsolt herflije lett volna, olyan, mint az Ekszkaliber kard abban a süket angol legendában, tudjátok, ahol a lovagok olyan rémesen nemesek, hogy nem lehet kibírni. De mi is tetszhettünk neki, mert attól fogva rendszeresen jött le hozzánk vidékre, pedig akkor már az Atlasz együttesnél játszott, ami nagy karriernek számított annakidején. Kérdezzétek meg a Szekeret vagy a Makrait, azok ezt majd megerősítik! Sokfelé játszottunk Győrben, a Lloydban, a Vasutasban, a Deák teremben, iskolabálokon, mindenhol.


Szóval, összebarátkoztam a Manóval, aki teljesen rendkívüli figura volt. Egymáshoz jártunk, kirándultunk, zenéltünk. Egyszer, amikor nála voltam, ott lakott a Liget peremén, tudjátok, ahol a Naftalin szobra állt ötvenhatig (ezt nem magyarázom meg, ezt minden becsületes magyarnak tudnia KELL!), egy estén lementünk a Városligetbe. Magammal vittem a gitárt, ő a herflijét, és játszottunk, rolling sztonszt meg szpenszer déviszt, no meg saját rögtönzéseket, nagyokat impróztunk.


Egyszerre csak felbukkantak a rendőrök. Autóval jöttek, villogó kék fénnyel. Ki tudja, miért, azt sem volt szabad, este a Városligetben zenélni, mikor egy lélek se volt, főbenjáró bűn lehetett, mert a Moszkviccsal követtek, feltúrták vele a gyepet, esküszöm, sokkal nagyobb kárt okoztak vele, mint mi a zenével, mert a hang elszáll, de a keréknyom marad.


A pesti zsaruk sajnos nem ismerték a győrieket, itt nem volt protekciónk. Inalni kellett hát, lélekszakadva. Sikerült is elfutnunk előlük, és otthon aztán rémesen örültünk a heccnek.

 

A másik dolog, amit még el akarok mesélni, mielőtt békén hagylak titeket, a Mikóval volt kapcsolatban. Mikó Pattival együtt a baráti körhöz tartozott, ezt már említettem. És Pinyos nagyon bukott rá, de a csaj észre se vette. Ahogy ez szokott lenni, ugyebár. De mikor Pinyos énekesünk lett, akkor fordult a kocka! A zenekarokban van egy bizonyos sorrend, ki a legkívánatosabb a női nem szemszögéből: 1. énekes, 2. gitáros, 3. zongorista, 4. dobos, 5. basszusos. Rossz nyelvek szerint a basszusosoknak már csak a fiúk jutnak... De elcsatangolok a témáról. Summa summárum, mihelyt a dobogón állt a Pinyos, azonnal belészerett a Mikó. Egy darabig nagy harmónia uralkodott, de ugye tudjuk, hogy a nőknek mindig kell valami új vagy más vagy legalább valami izgi. Ahogy Rajkin mondta: válámi ván, de nem áz igázi... Szóval, Mikó elkezdte gyötörni Pinyost, hagyja abba az éneklést, állítólag hogy több ideje legyen rá. Valójában tuti, hogy féltékeny volt, nehogy félrelépjen az a kujon a nagy népszerűségében. És mivel a fiúk mindig azt csinálják, amit a nők mondanak nekik, ez a hülye Pinyos tényleg abbahagyta a zenét.


Mit mondjak? Mikó két hét múlva kirúgta. NÖK!!


Ezzel tulajdonképpen lezárult az Anonymus-korszak. Lörincz Vili és Nesztor Iván egyetemre készültek, én egyre többet vendéglátóztam, Uhrmann Karesz szintén. De a győri rock zene nem halt meg. Utódaink, mint a Wágner úrék, átvették a stafétabotot.

 

De most látom, nem fogom tudni betartani ígéretemet, hogy abbahagyom, mert a szerkesztő azt mondta, neki minden fontos, ami a hatvanas években történt. Hát akkor elmondom, hogy mi történt az Anonymus feloszlása után. Uhrmann Karesz elszerződött a Lelóba, vendéglátós zenésznek. Ő tudniillik zongorázni is nagyon tudott, embertelen, micsoda fantáziával rendelkezett. Ott játszott kettesben a Johnnyval, vagy a Nehre Bélával – vagy László Petivel? Nem nagyon emlékszem, mert nagy cserebere volt annakidején. De szegény kissé hiányolhatott, mert egy szép napon felkeresett, és felajánlotta fél fizetését, ha én is odajövök basavni.


Büszkén mondhatom, hogy mi ketten muzikális ikrek voltunk. Ha másról volt szó, úgy össze tudtunk ugrani, hogy zengett a ház, de a zenében vakon megértettük egymást, ha elkezdtünk improvizálni, szinte a levegőbe emelkedtünk. Tehát elfogadtam ajánlatát, és attól fogva – 1966 októbere lehetett – hármasban basavtunk a Lelóban, egészen 1967 márciusáig, amikor egyszer csak behívtak katonának...


Hát, fiúk és lányok, ez külön hatalmas sztori, de sajnos semmi köze a győri zenei élethez, tehát kihagyom. Csak annyit róla, hogy miután öhülyesége Gazsi Péter sebtiben megházasodott, sőt, gyermeket nemzett, még azon év novemberében megszabadult a seregtől. Annakidején az államnak olyan kevés pénze volt, hogy a terhes anyák férjeit leszerelték, hogy eltarthassák a családot. Ez az én esetemben nagyon jó intézkedés volt, mert amikor a már említett Kaiser Misi meghallotta, hogy kiszabadultam, 1968 június elsején kivitt Nyugatnémetországba. Így miközben szegény katonatársaim 68 nyarán a prágai tavaszt verték le eléggé súlyos veszteségekkel, én már München utcáin bolyongtam álmélkodva. A sors igazságtalan... Hát, arról is mesélhetnék oldalszámra, de mivel München nem Győr, ezt most mellőzöm.


1969 február elsején tértünk haza, ahol a zenekar feloszlott, személyi okokból, ahogy ezt mondani szokás. Barátaim, ha ez a szöveg zenészekre vonatkozik, akkor csak egy oka lehet: az alkohol...


Időközben otthon már más szelek fújtak. Az utcák tele voltak autóval, a város kikupálódott, sőt, a krapekok farmerben jártak. Úgy látszik, az államhatalom lassan rájött, hogy más teendők is vannak, és hogy nem nagyon logikus, hogy a nők kék nadrágot viselhetnek, a férfiak meg nem. És a rockzenében is megtörtént az őrségváltás. A Wágner úrék, élükön Lőrincz Vilivel, akiből remek gitáros lett, elfoglalták helyünket. Meg volt egy Jimmy nevű srác is, nem tudom, melyik zenekarban volt, de egyszer meghallgattam, és fantasztikusan játszott. Jómagam néhány heti pihenés után egyszerre két munkahelyre tettem szert: esténként tízig a színház zenekarában gitároztam, utána átrohantam a szinte szemben fekvő Rába bárba, és ott játszottam Uhrmann Karesszel és Vörös Pistivel reggel négyig. Most ennek a fele megölne egy hét alatt, de ha az ember huszonkét éves, akkor még másra is marad ereje... Szó mint szó, egy évig basaváztunk a Rábában, és valamikor kora tavasszal megjelent a Kienitz Józsi, egy másfél méteres olasz fiúval, aki zenekart keresett Németországba.


Így történt, hogy 1970 május elsején a cucilista kötelező felvonulás helyett a müncheni pályaudvaron dideregtünk, mert nagyon hideg volt. De akkoriban ez volt az egyetlen hátrány Győrrel szemben. Mit mondtok? Most is? Van benne valami...

 

Hát ez volt, gyerekek. Mondjak epilógot? Igen? Az sajnos nem lesz olyan vicces! De a ti felelősségetekre megteszem. Íme:

Pinyosból dunai hajós lett, és meghalt valamikor, még negyven éves sem volt. Kienitz Józsi, Kaiser Misi, Nagypáli Törteli Peti, Urbán Vili, Dusa sincsenek már az élők sorában. Vörös Pisti 37 éves korában halt meg Stuttgartban, májzsugorodásban. Uhrmann Karesz 1994-ben holtan összeesett Kölnben. 48 éves volt.
Jómagam meg még mindig itt vagyok, élek és virulok, 68 évesen, egy délnémet városkában. Primestone nevü zenekarommal 49 év után végre megint azt a zenét nyomom, amit imádok, és amit 1966-ban játszottam utoljára: időközben Classic Rock-nak hívják, annak a korosztálynak a zenéje, aki véget vetett a vietnami háborúnak, megdöntötte a kommunizmust, szétzúzott sok rémes szisztémát és megszabadította Európát a múlt tömkeleg nyavalyájától. Az új világot, amiben reménykedtünk, nem sikerült megteremtenünk, de mi, akik még élünk, megpróbáljuk zenénkkel és világnézetünkkel vinni a zászlót tovább, a hatvanas évek Rock'nRoll színü zászlaját. És erre büszke vagyok, egy kicsit legalábbis. Oltári, nem?

 

Kérjük, írja meg véleményét:
Név: Szöveg:
E-mail:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:
2018.11.25. 00:22
Nagy kincs minden ilyen cikk - így ez is. Köszönöm!

2015.08.08. 00:29
Kozonsegkent es a (kor)rajongojakent megeloje voltam a fentieknek :-)
Akkor "gepipristakent" ( 64...68 ) ma emlekezo - regensburgi elektronikai fejlesztomernokkent - s havi hazajarokent.
Ja ! Volt egy "Pincebogarak" nevü formacio is a Jedlikben !
olellek Benneteket

2015.03.02. 10:22
Tényleg oltári! Nagyon élveztem!

KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
TAGSÁGOK
MAGYAR FESZTIVÁL SZÖVETSÉG

A MEDIAWAVE

Kiváló Minősítésű Magyar Fesztivál

 

A MEDIAWAVE Minősített

Európai Fesztivál

PARTNER OLDALAK

 

 

 

 

SZABADOS MUSIC

DIRECTORY

 


Kártyás fizetés szolgáltatója
Elfogadott kártyák