Filmkultúra
Monitorfej
1991. 3. szám
Báron György
A filmfesztiválokat errefelé mostanság nem kinyitni, hanem bezárni szokták. Se pénz, se film Magyar Játékfilmszemlére, Veszprémi Tévétalálkozóra, miközben bulvármozikban napestig tart az amerikai filmzöldségek blődfifesztiválja. A lassú haldoklás állapotába kerültek a nyugati mintára létrehozott nagy ketet- és közép-európai filmbazárok is; a moszkvai, a karlsbadi, a várnai. Talán nem is elsiratni kéne őket — bár ünnepélyes bizánci boltíveik alatt jó volt eltéblábolni —, hanem új találkahelyeket nyitni, izgalmasakat, frisseket, itt, a Kelet nyugati és a Nyugat keleti határvidékén, a gondolatok és eszmék tranzitútján.
Győrött valami ilyesfélével próbálkoztak, amikor a „Kelet-Nyugat konfrontáció" jegyében meghirdették a zengzetes című Nemzetközi Film és Videó Művészeti Fesztivált. Sorrendben a nyolcadikat, hiszen Győrnek már másfél évtizede van egy szerény, kopott, barátságos kis filmmustrája, lelkes amatőrök, műkedvelők, kisfilmesek családias találkahelye. Aztán az idén, mikor a kultúra kapui rendre bezárulnak, ők kaput nyitottak. Magyar és külhoni szponzorokat kerítettek, s szinte a semmiből egy jó színvonalú, merész és izgalmas négynapos nemzetközi filmfesztivált varázsoltak városukba. Talán nem is a filmekről kell elsőként szólni, hanem magáról a kezdeményezésről, amely — ahogy mondani szokás — példaértékű. Mert ez a szemle a töredékébe sem került a díszkivilágításos, kongresszusiközpontos filmpomádéknak: a pénz hiányát a nekibuzdulás, az ötlet, a szellem pótolta.
A fesztiválközpont csúf kockaépületének bejáratánál monitorfejű bábu fogadta az érkezőt, ki az ajtónállóra pillantva szembenézhetett önmagával. Az aulában posztmodern installáció állt, egy másik, kisebb teremben egy másik, cifrább installáció, mely később a Vágtázó Halottkémekról szóló performance-ban jutott szerephez, muzsikált Lois Viktor, a Dresch-kvartert és a Sziámi-Sziámi, az átriumos belső tér lépcsőin és függőfolyosóin soknyelvú zűrzavar, hátizsákos németek, kattintgató japánok és tétova üzbégek, a gesztikuláló kezekben prospektusok, kazetták — a semmiből valódi filmfesztivál képe rajzolódott ki. Ha csak ennyi tőrténik, már az is eredmény, de ugyanakkor csőppet sem mellékesen, a nagy és a kis moziteremben reggeltől késő éjszakáig filmek peregtek, száznál is több film a világ minden tájáról, Kanadától Japánig és Kecskeméttól Taskentig, videóról, tizenhatosról, szuper nyolcasról, harmincötös szalagról, amatőr és profi munkák, kétperccsek és hatvanpercesek, komolyak és komolytalanok, jók-rosszak vegyesen, ahogy ez lenni szokott.
Hogy mitől lesz egy vetítéssorozatból fesztivál — rejtély. Mert a lelkes szervezés, az előzékenység, a jóakarat kevés. Talán csak a kifinomult szaglóérzék és ízlés az, amely a világ minden táján tévedhetetlenül eligazítja a mozgókép híveit. Azokat, akik beleszagolnak a levegőbe és mindig pontosan tudják, merre érdemes elindulni. Az ő jelenlétük avatja szellemi találkahellyé az egyik fesztivált, távollétűk teszi tetszhalottá a másikat. Akik most a világ sok tájáról Győrbe érkeztek, láthatóan szimatot fogtak—hogy honnan, soha nem fog kiderülni. Egy esős reggelen például megjelent a kapuban korunk videósztárja, világfesztiválok elkényeztetett kedvence, az ausztrál Peter Callas, jobbján törékeny japán feleségével, bal kezében egy videókazettával. Elhozta káprázatos technikával készült könnyű videószótteseit —közülük egy a versenyben, egy pedig az információs programban szerepelt —, s talán azon sem sértődőlt meg, hogy a nemzetközi zsűri, teljes joggal, csak mellékdíjra érdemesítette ebben az erős mezőnyben, ahol Callasénál jobb, komolyabb filmekkel lépett föl jónéhány magyar amatőr, német experimentális filmes, taskenti kisfilmkészítő, kik a pénz és a technika hiányát gondolattal és ízléssel voltak kénytelenek pótolni.