www.mediawave.hu | www.mediawavefestival.hu | www.romerhaz.eu | www.filmfundgyor.eu
etnik Archív
2018. június PSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSz Aktuális program:
2018.06.21.
010203040506070809101112131415161718192021222324252627282930

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

ARCHÍV - Passport Control 1-41. - MEDIAWAVE Művészeti Műhelyek :: PASSPORT CONTROL 4. - Kars (Törökország), 2007 :: KARSI NAPLÓ

„KARSI NAPLÓ”
PASSPORT CONTROL 4
Nemzetközi Film, Fotó és Zenei Műhely
Kars (Kelet-Törökország), 2007. november 8-16.

Az első körben a turnévezető Hartyándi Jenő naplóbejegyzéseit rakjuk fel, azzal a megjegyzéssel, hogy ő is csak a sok szálon futó workshop egyik szeletét élte át. Hiszen hét különböző csoport forgat filmet, a fotósok is egyénileg dolgoznak, na és a muzsikusok is külön szálakon futnak.
E napló akkor lenne teljes, ha minden résztvevő megírná a saját szemszögéből az átélteket. E kis felvezető legyen biztatás mindenki számára és egyben kérés!

A film és fotó workshop vezetői:
Hartyándi Jenő – turnévezető
Török Ferenc – filmrendező
Szabó Péter – fotográfus
Aponyi Noémi – asszisztens

A workshop tagjai:
Ambrus Emese (ROM) – film
Béres Dániel – film
Csuja László – film
Hernyák Kristóf – fotó
Anna Kazanova (UKR) – fotó
Király Tamás – film
Kiss ’Gravi’ András - film
Anastasia Maleeva (UKR) – fotó, film
Rehnitzer Zsófia – fotó
Somogyvári Gergő – film
Zomborácz Virág – film

Fláre Beás együttes
Orsós Ervin – gitár, kanál, ének
Orsós Tibor – ének
Orsós György – kanna, tánc, ének
Bogdán Sándor – kanna, ének
Kovács Norbert ’Cimbi’ – kanna, tánc, ének
Vendég:
Deésy Gábor ’Kacsa’ – kanna, tánc, MEDIAWAVE kulturdiplomata

 

 

 


2007. november 8. (csütörtök)

GYŐR – BÉCS – ISZTANBUL – ERZURUM – KARS

Hartyándi Jenő:
A fenti várossor is jelzi, hogy nem kis is reméljük nem viszontagságos út elébe nézünk.
A csapat tagjai különböző úton közelítették meg a végcélt, növelve a turné bonyolultságát. Amelynek az egyéni pénzügyi lehetőségek szabtak korlátokat. Tehát a fenti felsorolás csak a csapat egy részére igaz. A magyarországiak is három szálon közelítették meg Isztanbult. Király Tamás és Gravi előző nap repülőn Pestről. Virág, Csuja Laci és Somogyvári Gergő pedig vonaton, 37 óra alatt. Hozzájuk csatlakozott Bukarestben Emese. Anna és Anasztázia Odesszából hajóval jöttek Isztanbulig. A Flare Beás cigány zenekar Devecserből indult a bécsi reptérre. Mi heten pedig Győrből.
Még az előző nap történéseihez tartozik, hogy a csapat pesti része – Noémi, Török Feri, Szabó Péter, Béres Dani – este 10 fele megérkeztek hozzánk és pálinkázással próbáltunk rákészülni a következő napok, többség számára beláthatatlan történéseire. Már éjfél után járt mikor tudatosult bennünk, hogy reggel háromkor ébresztő és indulás a reptérre. Pánikszerűen lefeküdtünk. A nem túl könnyű ébredés után először kimentünk Écsre Kacsáért (Deésy Gábor), aki friss fokhagymaszagával és termetével teljesen betöltötte kocsim légterét, megadva a turné vidéki alaphangulatát az őt nem ismerőknek. És a pálinkatermésről, majd tavalyi karsi élményeiről kezdett mesélni a többieknek. A Győrből induló másik autót Rechitzer apuka, Zsófi aggódó egyetemi dékány papája vezette. Még a határ előtt kiderült két apró szervezési hiba, amely Bécs előtti találkozásra sarkalt bennünket. Kacsa nem hozta a személyigazolványát, az útlevele pedig a másik autóban volt Noéminél. De közben kiderült, hogy a Flare Beás egyik tagja sem hozott magával személyit, csak ők Sopronnál próbáltak átkelni a határon. Sikertelenül. Útlevelét otthagytuk a hegyeshalmi határőrnél és elkezdtünk izgulni, hogy a meglehetős kerülő okán elérjék a gépet, mert Sopronból át kellett jönniük Hegyeshalomba. De végül sikeresen megérkeztek. Rögzítettük érkezésüket, mert egy lehetséges dokumentumfilmet rejthet a zenekar mozgása a számukra fura világban. Ráadásként egyikük sem ült még repülőn.
Elindultunk – megérkeztünk, a cigány muzsikusok átestek a tűzkeresztségen. Átvergődtünk Isztanbul nemzetközi repteréről a Boszporuszon túli országos reptérre. Ide aztán lassan, sorban befutottak a Pestről, Bukarestből vonattal és repülővel jövők. Az is bonyolítja a történetet, hogy Somogyvári Gergő és a két odesszai lány busszal indult el Karsba már előző reggel.
Felszállás két újabb repülési debütánssal, Virággal és Emesével. Az előbbi izgult jobban, de a végére egészen megszerette. Leszállás Erzurumban, ami egy kisvárosi reptér, de a sötét miatt nem sokat lehetett belőle látni, mindenesetre minden nagyon flottul ment. A gép szinte az épület bejárata előtt állt meg, a csomagokat pikk-pakk kiadták. A kijárat fele közeledve – meglepetésre – nagyon ismerős zene szólalt meg. Persze csak számunkra Kacsával. Három éve jól ismert kurd zenészbarátaink vártak bennünket ily kedvesen, rendkívül ritmikus muzsikájukkal láthatóan meglepve a többieket, akik nem voltak szokva eme keleti fogadtatáshoz. Nagy ölelkezés beszállás a Karsba szállításunkra odarendelt buszba. De engem az utolsó pillanatban lerángattak róla, hogy engem Rasim a saját kocsijával visz. Megjegyzendő, hogy keleti turnéink során nem először estem át hasonló, a főnököknek szóló megkülönböztetésen, de ezúttal megbocsájtható volt a dolog, mert Rasim barátjaként kezelt és így volt szerencsém meglehetősen lerobbant Ladájával 200 kilométert utazni 50 fok melegben, a magas vérnyomásom tüneteként jelentkező masszív fejfájással kísérve, míg a hátsó ülésen Memet és egy videós szorongott egy meglehetősen terjedelmes népi dob társaként. Le-le hagyva a buszt, és izgulva, hogy a szakaszonként szakadó esőben meg-megálló ablaktörlő híján látunk-e valamit az útból, egyszer csak megálltunk egy bővizű forrásnál és Rasim kb.10 kanna jéghideg víz ráborításával lemosta a rárakódott szennyet. Kicsit később, már közel Karshoz, ismét megálltunk és reflektorával rávilágított egy hősi katonai emlékműre. A városhoz közeledve érdekes jelenség volt, hogy a város fényei a tiszta levegő miatt megvilágították az alsó felhőrétegeket, késő naplementei hatást keltve. Pedig már este 10 óra fele járt és errefelé egyébként már négy óra fele elkezd sötétedni.
Megérkeztünk és a szálloda előtt hosszasan várakoztunk a buszra, mikor Kacsa telefonált, hogy hol vagyunk, mert ők már rég vacsoráznak a szomszédos étteremben. Ahhoz már késő volt, hogy felfedezze a csapat a várost, inkább a szobák elfoglalása után a hallban beszélgettünk a holnapi teendőkről. Asszem mindenki kellemes fáradsággal zuhant ágyába.
 

 
 
2007. november 9. (péntek)

KARS

Hartyándi Jenő:
Reggelinél mindenki ismerkedett a felerészt számunkra ismeretlen ételekkel. A reggeli krémlevessel, fonalas és egyéb sajtokkal, darafelfújtakkal. A többségnek bejöttek az új ízek.
 

10 órára – nagy pelyhű hóesésben - átmentünk a Namik Kemal Házba, amely egy megdöbbentően stílusosan felújított műemlék kulturális centrum, amely nélkülözi az 50-es évek rögzült európai kultúrafelfogását. Tehát „fasza hely”. Mindegyikünk csodálkozva járta körbe a vadonatúj épületet, amin még néhol száradt a festék. Aztán közben sorra érkeztek a török kollégák, workshoptagok.
 

Érdekes beszélgetés volt ez, mert előzetesen nem sikerült érdemben sokat kicsikarni a szervezőktől, hogy kikkel fogunk mi itt találkozni és mit tudunk egymással kezdeni. Nekünk elsősorban helyi segítségek kellettek volna a filmek forgatásához, akik a filmkészítéssel kapcsolatos dolgokban segítségünkre vannak helyismeretükkel, valamint szereplők. A bemutatkozásokkor kiderült, hogy köztük voltak tanárok és diákok, akik szintén konkrét filmtervekkel jöttek ide, de helyi diák csak egy volt.

 


Ez részben örvendetes volt, mert a beszélgetés hivatalos része után rögvest beindult fiataljaink közt egy láthatólag mindkét felet inspiráló kommunikáció, szereplőcserék, körülményekről való faggatózás, stb.
Másrészt kellemetlen, hogy hiányzott a helyi szál, a helyi fiatalok, akik nélkül reménytelenek a forgatások. Jeleztük ezt, és odaadtuk az otthonról hozott plakátjainkat, hogy segítsenek helyi fiatalok kerítésében. Kicsit féltünk ennek a megvalósításától, de ebéd után egyszer csak szóltak, hogy hoztak pár helyi diákot és beszéljünk konkrétan a filmtervekről. Persze eddigre a társaság egy része már szétszéledt Török Feri vezetésével terepszemlét tartani, helyszínt találni. De azért a Király-Gravi páros, Virág és Emese elmondhatta igényeit. És közben újabb fiatalok is érkeztek. Beindult az ismerkedés, tervek kivesézése. A vártnál pozitívabban alakultak a dolgok és Török Feriék is azzal értek vissza, hogy találtak jó helyszíneket és szereplőket is.
Emese felvetette, hogy szívesen forgatna a város jelképének számító libáról és kimenne vidéki farmra. Ezt láthatólag azonnal elkezdték intézni, és holnapra ígérték a látogatást. Közben befutott egy hír, hogy este lakodalom lesz a városban, és aki akar, az elmehet. Persze rögvest belelkesedett a társaság egy része, még ha mindez a fesztivál nyitójával esett is össze. Én is inkább a lakodalmat választottam, bár voltak félelmeim annak városi voltával kapcsolatban, de szerencsénk volt.

 


A lagzi meglehetősen hagyományos, kicsit városias kurd lakodalom volt. Berögzült szokásrenddel. Élő és hangszeres zene volt, szinti nélkül. Már ez nagyon meglepő volt. A táncok nagy részét én már ismertem kurd barátainktól, de ilyen sok ember által nem láttam még mívelni. 100-150 ember is táncolt egyes körtáncokban. Külön a férfiak és külön a nők, aztán vegyesen is. Náluk is van jegy gyűrű ujjra húzás, menyasszonytáncnak megfelelő tánc, amikor pénz adnak az ifjú párnak. Szóval sok a hasonlóság a miénkkel, de nincs italozás és nagy kajálás. Inkább a tánc és zene dominál.
Előzetesen beszéltem Basakkal (fesztiváligazgató), aki mondta, hogy a hirtelen havazás miatt nem indult el sem az isztanbuli, sem az ankarai repülőjárat és ezzel kb. 200 fesztiválvendég rekedt a reptereken. De a többiektől hallottam, hogy a nyitón – ahol a Fláre Beás is fellépett röviden a fesztivál szignál előadásával – így is teltház volt. A fesztiválról majd később…
Aztán még elértük a fesztiválvacsorát, ahol rendes keletiesen telezabáltuk magunkat, majd a sarokban a Fláre Beás is rákezdett – csak úgy kedvtelésből - a fesztiválvendégek nagy örömére. Majd kifelé menet még Basak fülébe is elhúzták kedvenc nótáját, majd Kars város rendkívül szimpatikus és europer polgármesterének is, akit úgy ismertem meg az előző években, hogy nem csak a repi eseményeken vesz részt a fesztiválon. Ami nagyon dicséretes és magyar polgármesterek által is követendő cselekmény lehetne…
Majd át a Boleróba, ami a fesztivál éjszakai klubja. Súlyos diszkózene döngött érkezésünkkor és én ezt nehezen bírtam, páran a csapatból elindultunk haza, de peckünkre Basak a bejárati ajtónál elkapott bennünket és visszatuszkolt, hogy most jön a kulturprogram. Így harmadszor is megnézhettem a helyi kaukázusi tánccsoport esztrádműsorát, ami rendkívül látványos és virtuóz, de ennyi is marad. Majd az azt követő diszkót nem viselve elsomfordáltam. Amire a rám jövő betegség is kényszerített.


2007. november 10. (szombat)

KARS - KIZILOGLU?????

Hartyándi Jenő:
Reggelinél szóltak, hogy 10 órától vetítik a Művészetek házában a „Kedvessztán” című, a MEDIAWAVE tavalyi itt létéről szóló roadmoviet, és illene elmenni, mert utána válaszolnunk kellene a közönség kérdéseire. Ez meglepett bennünket, mert 10 órára volt megbeszélve az indulás falura. Kénytelenek voltunk elhalasztani az indulást. A művészetek házában meglehetősen reggeli hangulat fogadott bennünket, még csak akkor állítgatták a feliratot vetítő projektort. Lassan gyülekeztek a nézők, így volt alkalmunk megnézni a folyosón és a kiállító teremben lévő „EBRU” című fotókiállítást. Nagyon erős anyag! Egy Atilla Durak, meglehetősen magyar hangzású nevű fotós képei a közép-ázsiai, török és dél-európai térségben készültek. Sajátos felfogásban. Nevezhetnénk őket ethnofotóknak elsőre, de ennél több van a képekben a szervezőelv és a képek címei is valamiféle, a világ alig ismert kis népeit, kisebbségeit bemutató, a kulturális diverzitást felmutató szándékot sejtetnek. Még utánajárunk az eredetnek.
A fim végén Kacsával kiálltunk a közönség elé és beszéltünk a film készítésének indítékairól. És megemlítettük, hogy a filmben szereplő kurd zenészek Magyarországon már kifejezetten sztárnak számítanak, míg itt nem ismeri őket senki. Tán kicsit érdemes lenne odafigyelni a helyi értékekre is, stb. Szóval egy kicsit hergeltük a közönséget, hátha kijön belőlük valami. Ki is jött. Az egyik néző nekünk szegezte a kérdést, miért csak kurd falvakba mentünk el, mikor itt sok nemzetiség és törökök is élnek. Válaszként mondtuk, hogy mert ők hívtak bennünket vendégségbe, és szívesen megyünk bárhova. Egyben felszólítottuk őket, hogy jelezzék a meghívási szándékokat, persze nem jelentkezett senki sem. Említettük, hogy msot is épp falura indulunk forgatni és nem tudjuk milyen nemzetiségű emberekhez. Szóval ezért elég nagy itt még az érzékenység.
Az autóra várva bementünk egy kis üzletbe ásványvizet venni. Mindezt azért írom csak le, mert a küszöb után közvetlen egy kopott lópatkó volt a padlóra szögelve. Megkérdeztük az árus bácsit miért van ott, mondta a szerencse miatt. Mintha nálunk is hasonló szerepe lenne.
Aztán elindultunk falura. Észak felé hagytuk el Karszot, azaz Ani, az ősi örmény romváros felé indultunk, de félúton letértünk. Közben volt egy kanyon vízeséssel, azt fotózgatva, belebotlottunk egy, valószínű farkasok szétmarcangolta tehénbe. A koponyát elhoztuk emlékbe. Továbbmenve egyre nagyobb hó fedte a tájat. Nemsokára letértünk be a hegyek irányába egy meglehetősen keskeny, köves úton, amely tulajdonképpen egy kerékcsapás volt a havas tájban. Nem tudom mi lett volna, ha valaki szemben jön velünk, de szerencsére nem jött. Valószínű nem túl sűrűn járnak errefelé gépjárművek. Előzetesen még a buszon kísérőinktől megtudtuk, hogy a falut karapapakok lakják, akik azeri eredetűek és a Kaukázus északi feléről vándoroltak át ide valamikor a múltban. Elsősorban állattartásból élnek. Amit aztán meg is erősítettek házigazdáink. De azért termelnek búzát, árpát is.
 

De mint keleten a vendégbarátság diktálja, nem kezdhettük rögvest a forgatást, mint a kissé heves Emese gondolta (az ő ötlete alapján kerestünk egy liba és marhatartással foglalkozó falut) hanem először teázgatni és beszélgetni kellett. Ami azért elég érdekes dolog, főleg úgy, hogy ott volt velünk Sevgi, az ankarai tolmács, aki echte török létére meglehetősen jól beszél magyarul. Sőt nemcsak beszél, hanem József Attilát és Örkényt fordít. Persze egyre gyűltek a rokonok, szomszédok, gyerekek. Lassan elég nehezen fértünk a szobában. Emesét ez nagyon idegesítette és kiment a kamerával forgatni, majd később a buszt próbált meg elállítni arról az egyetlen helyről, ahol egy másik autónak van esélye elkerülni.

 

Nehezen mentek néki ezek a dolgok, azt szerette volna, hogy minden az ő elképzelése szerint működjék. De hát ez a falu nem filmszínészekből és filmes segédcsapatból állt. Mi inkább próbáltuk jól érezni magunkat a hírtelen ránk szakadt keleti kényelemben, mert hamarosan mondták, hogy evés nélkül nem lehet nekivágni a libavágásnak. Már kész az érkezésünkre levágott bárány. Aztán hatalmas tálakat és párnákat hordtak be, és a földön ülve elkezdődött a lakoma. Nagyon, de nagyon finom volt a bárány, a savanyuság, na és a mi langallónkhoz hasonló kenyér, valamint egy másik papírvékonyságú, de mégis kellemesen puha kenyérféle. Hát be kell ismernem, hogy nagyon bezabáltunk, és sokáig emlékezetes fog maradni a szituáció és a báránysült íze. Aztán az udvari hóban gyorsan elvágták egy liba nyakát Emese örömére és az egyre több bámészkodó lábatlankodása mellett. Persze ez egy igazi turista libavágás volt. Hiába próbálta Emese mondani, hogy mindent úgy csináljanak, mint szoktak. Valószínű semmit sem úgy csináltak. Aztán az istálló felé indultunk. Ettől Emese megrettent, mert azt hitte levágnak egy borjút is a kedvünkért és gyorsan átadta nekem a kamerát- Meg hát a tehénszar is elég folyós állapotban lepte el a terepet. Bent 20-25 tehén álldogált. De csak fejést, borjúszoptatást, tehénkefélést prezentáltak nekünk a házigazdák, úgy, ahogy egyébként bizton nem teszik. Nem baj, de legalább a fények, ellenfények szépek voltak. Talán sikerült egykét szép képet csinálni, bár állandóan belépett valaki a képbe – gyerek, felnőtt.
Folytatás a libaforrázás és kopasztás volt a kamrában, majd megmutatták annak a bizonyos szálas sajtnak a készítési fázisait, amely mindegyikünknek nagyon ízlett. A végén még felvettünk egy záróra szánt vicces jelenetet a kopasztott libával, majd búcsúzó csoportkép és a sofőr már idegesen dudált, hogy leszáll az este, és nem tudunk kimenni a főútig. Ki tudtunk. 5 körül,már teljes sötétben értünk vissza Karsba.
Ekkor megint kezdett rám jönni az otthonról hozott influenza és a magas vérnyomás együttes hatása. Tegnap már elhagytam az eljövetelem előtt kapott új vérnyomásgyógyszert, mert úgy éreztem, nem le, hanem fel viszi a vérnyomásomat. 180-200 körüli értékeket mértem, ami elég aggasztó volt. Alig tudtam mozogni, ezért visszatértem a régire, de nagyobb mennyiségben. Valahogy elvánszorogtam a Boleróba, ahol a fiúk, a Fláre Beás Band adta első hivatalos koncertjét. Állapotom, nem nagyon tette lehetővé a zene felhőtlen élvezetét, de azért jó volt hallani, látni sikerüket. Nagy sikerüket, ahogy egyre jobban pörgetik fel a közönséget. Pár szám után Emese kezembe nyomta a kamerát, hogy ő inkább táncol. Felmentem az erkélyre és kerestem egy viszonylag kényelmes helyet, ahonnan rozoga állapotomban is sikerült felvennem a zenekart és a hullámzó, táncoló tömeget. A csomó hírességet, ahogy ropják fiainkra. Aztán hazamentem és kénytelen voltam bevenni az otthoni doktornő által adott elsősegély pirulát, mert csak romlott az állapotom, 200 fölött volt a mért érték. Valahogy nagy nehezen, zúgó fejjel elaludtam.


2007. november 11. (vasárnap)

KARS

Hartyándi Jenő:
Reggel, nem sokkal négy után ébredtem a lefekvéshez hasonlóan szar állapotban és nem tudtam visszaaludni. Vettem be ismét vérnyomásra és algopirint is. Nagy nehezen visszaaludtam. Ébredés után Péternek, majd a reggelinél Kacsának, hogy már eléggé szar az állapotom, segítsenek orvost keríteni. A csapat már gyülekezett a halban, Aniba, az ősi örmény romvárosba indultak, engem meg először Dzsingisz, a régről ismert tolmács, egyébként orvos barát kocsijába kezdtek tuszkolni, majd előállt a polgármester kocsija és elrobogtak velem a kórházba. Anit én már négy éve láttam, ezért sokkal érdekesebb élménynek ígérkezett megismerkedni a török egészségügyi ellátással.

 


Itt most a T. olvasó bizton valamiféle szörnyűségekre gondol, én ellenben már attól megnyugodtam, hogy a polgármester vendégeként érkeztem a kórházba, mert sejtettem, hogy repi vendégként fognak kezelni. Ez meg is történt. Persze megmérve vérnyomásom, ami 210 körül volt, rögvest belekezdtek egy folyamatba, amely injekció, valami gyógyszer a nyelv alá, majd infúzióból állott. Aztán befektettek egy kezelőbe, ahol rajtam kívül még öt ágy volt, tele. Különböző sürgősségi esetek lógtak infúzión és lélegeztető készülékeken, körülöttük rohangáló rokonokkal. Láthatólag én voltam a legjobb állapotban és ettől még jobban javulni kezdtem, persze az infúzió is kezdte kifejteni hatását. Sevgi, a korábban már említett tolmács és műfordító lány őrzött és aggódott értem és szórakoztatott. Sok mindent megtudtunk a következő három órában egymásról és környezetünkről, mert elég rendesen zajlott az élet. (Közben küldtem sms-t Noéminak, hogy már jó úton haladok a gyógyulás irányában.)
Például az egyik ágyon egy 60 év körüli néni feküdt lélegeztetőkészülékkel felszerelve. Körülötte a fia és férje. Úgy másfél óra múlva a betegek és hozzátartozók elkezdetek egymással beszélgetni. Sevgi segítségével én bele tudtam kapcsolódni a folyamatba. Az előbb említett néni férje mondta, hogy az asszony nemrég leszokott a dohányzásról, attól van baja, hiába mondta ő neki, hogy ne tegye. Különben is szerinte szimulál. A mellettem lévő ágyon egy 30 körüli pasi nyögdécselt, komoly belső fájdalmakkal, mert 2-3 napja leesett valahonnan magasról, de nem ment el orvoshoz, de már nem bírta tovább. Elég rossz bőrben volt. Hozzá például legalább százan bejöttek együttlétünk 2 órája alatt. Mert lassan kiürült a sürgősségi korterem, csak nekem kellett kivárni, míg 140 körülre lemegy a vérnyomáson. Ez három órába tellett, aztán a doki elmondta, hogy 1700 méter magasan van Kars városa, ami alapesetben nem okoz semmilyen tünetet, de akinek eleve problémásan magas a vérnyomása, az áteshet egy magassági betegségen. Így ahogy elmondta, nekem is eszembe jutott, hogy amikor 98-ban Lhaszában (Tibet) jártunk, 2-3 napig nagyon hasonló tünetek jöttek ki rajtunk. Majd meg haltunk mindenféle rosszérzések közepette, aztán egy csapásra elmúlt, ahogy szervezetünk átállt az ottani 3500 méteres magasságra. Visszagondolva tavalyi ittlétünkre, akkor is éltem át ilyen napokat, csak nem ennyire intenzíven.
A kezelés vége felé már kezdtem sajnálni, miért nem filmezte le fiataljaink közül viszontagságaimat. Visszaérve a szállodába, az épp akkortájt Aniból visszatérő csapatot és a szervezőket is sikerült megnyugtatnom. De már épp szervezték hozzám a látogató delegációt. Délutánra még pár óra alvást javasoltak, hogy a gyors vérnyomásváltozás okozta fejfájást leküzdjem. Ez sikerült is. Vacsora után elnéztem még a Boleróba, de ott semmi kedvemre való nem volt, ezért inkább lefeküdtem, hogy rápihenjek a másnapi sarikamisi kirándulásra.
De még ezelőtt beszéltem Török Ferivel, és mondta, hogy biztatóan állnak a holnap induló kisjátékfilm forgatások. Mindenkinek vannak helyszínei, szereplői, helyi segítségei. Holnap indulnak a forgatások Super 8mm-es filmre és videóra. Ez megnyugtató, mert úgy tűnik, hogy félelmünk alaptalan, hogy nem tudunk török partnereket találni. Remélem minden rendben lesz.


2007. november 12. (hétfő)

KARS - ? - SARIKAMIS

Hartyándi Jenő:
Délelőtt a csapat egy része elindult Sarikamis végcél felé. Én is teljesen rendbe jöttem reggelre. A maradók közül Béres Dani kezdett ma forgatni Karsban Török Feri segítségével Super 8-ra, valamint a Király – Gravi páros is beindult DV-re forgatva.
Több céllal indultunk. Somogyvári Gergő, Virág és Csuja Laci útközben akart leválni. Még ideérkezésünkkor láttak a buszból egy fura autóroncsot. Arra találtak ki egy történetet. A Fláre Beás és mi Kacsával kurd zenészbarátainkhoz indultunk, mint tavaly is, hogy elvigyenek bennünket kis falvakba. Szabó Péter vezetésével a fotósok is csatlakoztak hozzánk. Emese pedig ráállt a Fláre Beásra, hogy az ő mozgásukat kövesse, hogyan ismerkednek a hellyel. Már az előző napokban mutattak nekünk saját telefonos és kamerával felvett videókat és fotókat is. Nagyon izgalmas, ahogy a külföldön még alig járt cigány fiatalok, hogyan fedezik fel ezt számukra és persze számunkra is furcsa világot. Egészen jó fotóik is vannak. És egészen fantasztikus az a kis klipp, amit egy ékszerboltban vettek fel, ahol leültették őket és teával kínálták. Amint mondták, ilyen otthon nem fordulhatna elő velük, már ha az utcába bemennek is hívják a rendőrséget.
Emese kigondolt egy koncepciót arra, hogy játsszák el azt, mintha csak úgy maguktól kóvályognának itt és próbáljanak felszállni egy helyközi buszra, jegyet venni és kommunikálni a sofőrrel, emberekkel. Az ügy már ott elbukott, hogy a minket vivő busz a sokszori megbeszélés ellenére nem vitt ki bennünket a helyközi, városszéli buszállomásra. Közben jött az infó, hogy nem tudunk elmenni a tervezett falvakba, mert akkora a hó, hogy nem lehet közlekedni. Ettől kezdtünk elszomorodni, mert Sarikamis városa, még ha egy helyi síparadicsom központja is, nem annyira érdekes hely. Sikerült azért kikavarnunk, hogy akkor egy, a főúttól nem messze lévő faluba letérjünk. Megállva az egyik háznál és átlátva a helyzetet. Persze Raszim, zenészbarátunk elintézte, hogy behívjanak bennünket. Emese azt találta ki, hogy a zenészek menjenek vissza a kanyar mögé, és muzsikálva jöjjenek be a sártengerben. Ez meg is történt, csak azzal a problémával, hogy a gombamód szaporodó helyiek mellett a mi fotósaink is besétáltak a képbe, amitől Emese kiakadt és üvöltözött velük. Aztán a cigánymuzsikusok elkezdték tanítani köréjük sereglő rengeteg gyereket zenélni, meg énekekre. Érdekes látvány volt mindez a sártenger közepén. Képileg nagyon jól meg lehetett volna ezt csinálni, ha van velünk még egy jobb kamera, bár én a cigány fiúk kamerájával werkeztem a forgatást.

 


A házba való bemenet és zenélés már egy fokkal rendezettebben történt. A bent eljátszott pár számot én rögzítettem és a búcsúzkodás közben Tibi elkezdte nekem összehasonlítani a cigányházak belsejét az itteniekkel. Nagyon érdekes és jó dolgokat mondott.
De már sürgettek bennünket, hogy bezár a sarikamisi iskola, ahol a tánccsoport már nagyon vár bennünket. Útközben még sikerült pár percre leállítani a buszt és felvenni a pusztában lévő temető mellett legelő juhnyájat. Magas, hófedte dekorációval. Persze csak elkapkodva, mert a sofőr már nemcsak nyomta a dudát, de el is indult.
Sarikamis fele közeledve egyre havasabb lett a táj. A város szélén lévő iskolához, letérve a főútról, már nagyon nehezen tudtunk bejutni. A busz neki is csúszott az egyik kapufélfának. A tavalyihoz képest, a gyerekek nem tudtak az udvaron táncolni a nagy hó miatt, ezért az előcsarnokban volt egy rövid előadás, Raszimék autentikus zenéjére. Ismét meg kell állapítanom, hogy nagyon jók a gyerekek és sokkal közelebb áll hozzájuk a néptánc, mint szórakozási forma, mint nálunk.

 

A Fláre beás is játszott pár számot az egyik osztályteremben egy ott tartott osztálynak, mert közben épp oda érkeztünkkor lett vége a tanításnak. De a gyerekek a zene hallatán elkezdtek betódulni az osztályterembe és a tanárok által tervezett rend nagyon hamar felborult és csurig telt a terem és nagy hangulat kerekedett. Bejött nekik nagyon a zene és tánc is.
De már menni is kellett, mert várt bennünket a késői ebéd – bár szerintem senkinek sem jutott eszébe a napközbeni újdonságok miatt az éhség – a Sarikamis Kizil Otelben. Nagyon dús és finom ételt kaptunk. Mindenki pukkadozott a vége felé. Épp végénél kókadoztunk, mikor jött a hír, hogy Somogyvári Gergőék jelezték, hogy sikerült kocsit szerezniük és hamarosan megérkeznek. Az előzőekben elfelejtettem megírni, hogy amikor Gergőék jelezték, hogy ki szeretnének szállni a pusztaság közepén, elég nagy pánik keletkezett a buszban vendéglátóink köreiben. Veszélyre, terroristákra kezdtek el hivatkozni, és hát meglehetősen szeles hideg idő volt odakint. Láttam a szabadcsapat tagjaink a kis megingást, de végül elindultak és eltűntek a szemünk elől. Hogy mi történt velük, talán majd ők elmesélik.
 

Ebéd után kaptunk egy kis szabadidőt és vásárolgattunk Sarikamis főutcáján. Csupa fölösleges dolgokat, ajándékokat vettünk. Visszaérve a hotelbe, bulira előkészített asztalok és egy helyi zenekar várt. Beindultak a helyi török és kurd dalok egy minden tekintetben kellemes énekesnő és csapatának előadásában, persze kurd körtáncok is, amelyben fiaink lelkesen résztvettek. Majd a Fláre Beás játszott röviden és következtek Raszimék, akik már háromszor jártak a MEDIAWAVE Fesztiválon és sok emlékezetes koncert és buli tapad a nevükhöz. Raszim itt azzal lepett meg bennünket, hogy egy 5-6 éves kis dobos fiút hozott magával, megmutatva, hogy van utánpótlása a kurd népzenével. A kis lurkó meglehetősen határozottan és pontosan ütötte a bonyolult ritmust. Aztán könnyező szemekkel búcsúztunk Rasziméktól, várva a következő évi találkozást. Ilyen tiszta és érzékeny emberrel kevéssel találkoztam. Bár nem tudunk egymással egy szót sem váltani, de nagyon közel állónak érzem magamhoz.

 


Visszaérve Karsba, gyors vacsora után már kellett is menni a Boleróba, mert Basak, a fesztivál igazgatója nagyon szerette volna megmutatni a csapatot az ezen napon érkezett török színészhírességeknek. Fiaink most is helytálltak és nagy táncos bulit kerekítettek. Bár az is hozzátartozik, hogy a Boleró előtt el kellett vinni a csapatot a kórházba, ahol a kannákon napközben szétvert kezüket kötözték be. Nem is ez volt annyira érdekes, hanem inkább az, hogy egy rendőrségi kocsival vittel el bennünket. Bár ez volt már a második alkalom, azért csapat egy részének izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Mondták, hogy ezt otthon nem is merik elmesélni. Érdemes lenne azt is egyszer részletesen kifejteni, mennyire más – és pozitív – képünk alakult ki a rendőrség és a fesztivál kapcsolatáról, mint otthon. Miközben milyen más, negatív kép is él a médiák által torzítva e környékről és működéséről?
Estére kiderült, hogy Béres Daninak sikerült leforgatnia a filmjét, Király Tamásék ellenben elakadtak, mert a gyerekfőszereplő egy idő után feladta. Újjal kellet elkezdeni a forgatást. Holnap folytatják és minket is kértek statisztának a tömegjelentekhez.

2007. november 13. (kedd)

KARS

Hartyándi Jenő:
Eredetileg úgy volt, hogy ma is visszamegyünk Sarikamis környéki falujárásra, de az ottani hó helyzet miatt nem volt értelme.
Úgyis gond volt Király Tamásék filmjének tömegjeleneteivel, így a Fláre Beással együtt elmentem statisztálni a Kars határában lévő, folyóparti forgatásra. Horgásznunk kellett és megverni egy gonosz gyilkost, amit nagy örömmel tettünk mondjuk ötször, aztán a tizediknél már kezdett elmenni a kedvünk. Tettem ezt egy szál zokniban, mert a filmbe kellett egy pár cipő, amit a főszereplő kisfiú a folyóból húz ki. Mondanom sem kell, hogy meglehetősen lett egyik cipőm a jéghideg vízben, nem lehetett felvenni. De megúsztam megfázás nélkül, mert a csípős idő ellenére nagyon erősen sütött a nap és az felmelegítette a folyóparti sziklákat. Gyűjtöttem ugyanitt köveket, saját hagyományaimnak megfelelően. Kezd tele lenni velük a lakás.
Ebéd után Kacsával, Cimbivel és Noémivel bementünk egy kicsit shoppingolni a városba. Sok apró hülyeséget, ajándéktárgyat vásároltunk össze, majd ettünk a karsi belvárosi utcákon estelente megjelenő egyik büfébuszban. Nagyon finom, egyszerű kaják, speciális hangulat jellemezte e buszokat, ahol a sofőrülés mögött közvetlen van a parázs, a buszülések oldalra vannak fordítva és középen kis asztal található. Nagyon jól éreztük magunkat benne és az étel is jó volt. Gondolkodni kezdtünk rajta, hogyan lehetne egyet elhozni belőle hozzánk a fesztiválra.
Este kilenckor tartottunk egy workshop megbeszélést, hogy ki, hogy áll és ki mivel fog bemutatkozni a zárón. Király Tamásék este már el kezdik a vágást.
A Boleróban még este volt egy isztanbuli világzenei csapat, de nem dobott fel, elég fáradt voltam a kora reggeli kelés miatt.

 

 

Aponyi Noémi

 

2007. november 17. (szombat) 23.00
SZENTES
Pont egy napja itthon – testben legalább is itthon, lélekben még mindig valahol nagyon messze (, ahogy azt az egyik kedves workshopos is megfogalmazta), Északkelet-Törökországban, Karsban. Violetta hív telefonon, élménybeszámolót szeretne belőlem kihámozni, de nagyjából ugyanolyan tehetetlenül markolászom a telefont a kezemben, mint ahogy most ütögetem a billentyűket, miközben próbálom működtetni szürke állományom azon részét, ami megmaradt a nyolc napos kiadós bulizás után, hogy összefoglaljam mindazt, ami történt. Nem megy. Örkény István, akinek török műfordítója, Sevgi volt a tolmácsunk egyszer azt írta, hogy nem kell mindent kimondanunk, mert ha mindent elmondanánk, semmit mondóvá válnánk. (Hát most semmit mondó leszek.)

2007. november 7. (szerda)

BUDAPEST - GYŐR 

Előző este interjú Menzellel, aztán rohanás haza, Érdre, ott a wokshop pár résztvevőjével készült interjúk (a török úttal és a műhelymunkával kapcsolatos elvárásaikról kérdeztük meg őket) egész napos vágása, majd rohanás Pestre, hogy felvegyem a Kodaktól a S8 filmeket (ezúton is köszönet a Kodaknak a támogatásért, külön Szakács Péternek), megkössem Feri (Török Ferenc – a workshop vezető tanára) biztosítását, végül haza, Érdre, hogy összepakoljak. A rohanás persze (a pesti közlekedési viszonyokat ismerve persze) nagyrészt dugóban állást, araszolást jelent, ami jó kezdő löket a nagy utazáshoz (miközben ácsorgok a kocsisorban és a tizedik cigimre gyújtok, vadul pillantgatva az órára, hogy le ne késsem az utolsó vonatot Győrbe, van időm ráhangolódni a török útra, sőt, minden porcikám elkívánkozik innen, a fővárosból, vagy inkább az egész országból). Végül sikerül mindent elintézni, Péterék (Szabó Peti, Béres Dani, Török Feri) vannak olyan kedvesek, hogy beugornak Budaörsön a benzinkúthoz értem – nem kell vonatozni.
Győrben úgy döntök, nem kockáztatom az (el)alvást, inkább a Kazinczy utcai irodában ütöm el az időt a 3.45-ös indulásig. Még egy utolsó egyeztetés e-mailen Esraval (a FESTIVAL OF EUROPEN FILMS ON WHEELS egyik szervezőjével), hogy másnap, csütörtökön este 7-kor workshopos találkozó lesz (amire nem fogunk odaérni), Ögünc-csel, a filmes workshop egyetlen török résztvevőjével, Oncuer professzorral, aki a karsi egyetem filmes tanára, és aki ekkor még 12 tanítványát tervezi bevonni a workshopunkba és Mujgannel, az angolul beszélő tolmáccsal, aki majd Sarikamisban segít minket a kommunikációban. Közben kapom a hírt Gergőtől (Somogyvári Gergő), hogy épp Isztambul és Kars között zötykölődik a buszon, és iszonyatosan fáj a bölcsességfoga, úgyhogy ha tudunk, vigyünk valami szert rá. Pár perccel később ismét csörög a telefon, Cimbi jelentkezik be nem annyira megnyugtató hírrel: Sanyinál nincs személyi, az útlevele meg nálam maradt miután vízumot kértem bele a török nagykövetségen. Valószínűleg nem fogják őket átengedni a határon.

2007. november 8. (csütörtök)

GYŐR – BÉCS– ISTANBUL – ERZURUM – KARS

3.45-kor találkozás Zsófival (Rechnitzer Zsófi – a fotós workshop résztvevője) , apukájával és Pusival a Dunakapu téren, indulás Bécsbe. Csörög a telefon: Jenőék azok, Kacsa (Deésy Gábor) is otthon hagyta a személyijét (és persze az ő útlevele is nálam ragadt). Alighogy elintézzük ezt a kis bökkenőt (a határ előtt találkozunk a benzinkúton, és mindenki magához veszi az útlevelét), ismét szól a mobil: Cimbi az, tényleg nem engedték őket át a határon Sopronnál, úgyhogy most Mosonmagyaróvár fele veszi az irányt. Kacsát próbálom rávenni a feladatra (mert bár nem ismerem, megnyerő kommunikációs képességeiről már ódákat hallottam zengeni), de Jenő leint, mondván jobb csaj vagyok Kacsánál, csak mosolyogjak egyet a határőrre, adjam a kezébe Sanyi útlevelét, és garantáltan megkapja majd a jogos tulajdonosa, mikor erre kerülnek. A határőr csaj, de így is segítőkész, otthagyom hát Sanyi útlevelét nála, és félóránként hívogatom Cimbit, hogy oda fognak-e érni vajon a reptérre. Odaérnek. A repülőút alvással, evéssel telik.

Isztambulban az Atatürk repülőtérről át kell jutnunk a másik reptérre. Egy első ránézésre kedves, másodikra inkább pénzéhes sofőr csap le ránk, aki miután sikeresen kikönyörgi belőlem a „tip”jét, két kisbuszba tuszkol minket. A buszban jobbra-balra forgatjuk a fejünket, Isztambulból most csak annyit fogunk látni, amit innen, a főútról, az azon robogó buszból elkapunk. És mi próbálunk mindent elkapni. Hamar kiderül, hogy Törökországban mindenhol lehet cigizni (a buszon is), megörvendek a hírnek, és rögtön elkezdem kiélvezni ezt a remek lehetőséget. A busz kezd megtelni füsttel, Jenő forgat (ahogy a másik buszban a többiek forgatnak), aztán az az ötlete támad, a helyi török pop helyett hallgassunk örmény zenét, előread egy cd-t, amit a sofőr minden előzetes kérdezősködés nélkül rögtön be is tesz. Csak lassan, alig láthatóan kezdenek megváltozni az arcvonásai. Mire a Boszporusz fölé érünk, már nem mosolyog. Aztán elkezdi léptetni a számokat. Majd az egyiknél megáll, és bizonygatja, hogy az eredeti török nóta. Feri próbálja menteni a menthetőt: fociról kezd el vele beszélgetni, azaz mutogatni, mert sofőrünk nem igazán beszél más nyelven a törökön kívül. A taktika bejön nagyjából, és mire befordulunk a terminálunk elé (vagy a sport közös nyelvének vagy csak a megkönnyebbülésnek köszönhetően, hogy végre nem kell többé örmény zenét hallgatnia) búcsúzóul megenged magának még egy mosolyt.
Feriben feléled a lázadókedv, ha a Boszporusz partján nem ihatott meg egy jó török teát, most már tényleg itt az ideje, hogy bekapjon valahol egy kebabot. A repülőtéren még megkóstoljuk a török sört, az Efest, aminek az íze bejön az ára már kevésbé (három doboz cigi), húzunk egy kicsit Cimbi vagy Kacsa (?) otthoni pálinkájából, aztán feltérképezzük a környéket (Zsófi, Feri, és később csatlakozik hozzánk Dani is), hátha találunk valóban a környéken kebabost. És a csoda nem sokáig várat magára: a repülőtér tőszomszédságában, a taxiállomáson olyan finom konyhára lelünk a taxisoknak berendezett büfében, amilyennel egész utunk során kevéssel találkozunk. Miközben jóízűen csemegézünk a salátából, levesből, apró, sült halakból vadul sms-ezem a többiekkel, akiket mostanra várunk a repülőtérre, hogy ugye tudja mindenki hova, mikorra kell jönnie. Virágék (Virág, Csuja Laci, Hernyák Kristóf) már ott várakoznak a repülőtéren, Király Tamás lazán ereszt egy sms-t, hogy ők majd 14.50-re jönnek (15.20-kor indul a gépünk, Tamáséknak végül 15.10-kor sikerül is megérkezniük). Ismerkedem a török nyelv szépségeivel, a tesekür és a merhaba már profin megy, megkérdezem a szakácsfiút, hogy a gülegülét vagy a számomra kimondhatatlannak bizonyuló ….-t szokták-e használni elköszönésképpen. Feri még megörökíti kamerájával első gülegülémet a gyönyörű szakácsfiúnak, aki még elkéri mindegyikünk telefonszámát, aztán ő is gülegülézik, mi is gülegülézünk Isztambulnak - a vonattal és az előző napi repülővel érkezőkkel együtt.
Irány Erzurum, ahol olyan merhabában van részünk, mint gyanítom soha senkinek semmilyen reptéren nem volt eddig (kivéve talán azokat, akik jártak már itt korábban). A dobpergés ismerős, életem első Mediawave Fesztiválján még a zsinagógában és udvarán tombolt a közönség a kurd zenészek muzsikájára. Este 7-kor az erzurumi reptéren (talán annak tudatában, hogy még 200 km-nyi buszozás előtt állunk) senki sem tombol, inkább csak megilletődik a szívélyes fogadtatástól. Jenőt rögtön elrabolják – őt kocsival, minket, többieket busszal szállítanak tovább Karsba. A buszon a fesztivál spanyol vendégeivel ismerkedem: Madridból érkeztek szintén workshopra, ők majd a Nisi Masa szervezésében próbálnak nyolc nap alatt forgatókönyvet írni Pamuk Hó című regényéből.
Karsban a vacsoránál csatlakozik hozzánk Gergő (a fájó fogával) és a két ukrán lány, Anna és Anastasya. Én próbálom kísérőnknek elmagyarázni, hogy szép és jó a vacsora, de nekünk elvileg 7-től workshopos találkozón kellene szerepelnünk, ami – gyanítom-, már véget ért akkorra (este 10 volt). Végre sikerül elérnem telefonon Esrát, aki Basakkal a fesztivál főszervezőjével együtt a hotelban vár minket. Esrával és a filmes workshoposokkal gyors megbeszélést tartunk, röpködnek az időpontok, terepszemlék, castingok, Esrával vadul jegyzetelünk, mikor milyen lépésekre lenne szükségünk azért, hogy film(ek)et forgathassunk.

2007. november 9. (péntek)
KARS
Az egyetlen hóeséses napot a Namik Kemal házban kezdjük, ahol lelkes, fiatal, török filmesek, a tanáruk, Urasch, Ögünc, a török workshopos, Tayfun, egy helyi egyetemista önkéntes és a magyar-török tolmácslány, Sevgi fogadnak bennünket. Tayfun, az egyetlen karsi egyetemista fiú (orosz szakon tanul, és nagy álma, hogy Moszkvában éljen majd miután befejezte az egyetemet) gyors helyi idegenvezetést tart. Elmondja, hogy a házat, amiben most ücsörgünk, nemrég újították fel, és hogy a 19. század végén itt élt és írta első versét Namik Kemal, a török Petőfi Sándor. Elkezdődik az ismerkedés, a munkamegbeszélés, a Fláre Beás rögtönzött zenével biztosítja a jókedvet és az energiát hozzá. Rögtön előkerülnek a fényképezőgépek és a kamerák, mindenkiből kibújik a fotós/filmes. Végre telefonon már sikerül elérnem Oncuer professzort, megbeszéljük, hogy a szállodában találkozunk ebéd után. A workshoposokkal eltervezzük, hogy ellátogatunk az egyetemre, és azon nyomban helyieket toborzunk a stábjainkba (péntek lévén az egyetlen lehetőségünk, amikor még szert tehetnénk rájuk a tervezett forgatási időpontok (hétfőtől szerdáig) előtt). A helyiek nyugodtabbak: először ebédelni cipelnek el minket, vissza a szállodába, aztán jöhet a munka megint. Közben feltűnik Oncuer professzor is – ezúttal élőben. Miután túljut első megilletődöttségén (kb. 50 évesnek gondolt eddigi levelezéseinkből) elmondja hogy bár előzetesen megígérte a 12 diákját, akik elvileg segítettek volna nekünk, de következő héten az egyetemisták záró vizsgáznak, ezért nem szívesen akarja őket mással terhelni. Előkerülnek az előzetesen elküldött szinopszisok, kelléklisták, stb. Kiemeli Béres Dani filmötletét, ami igencsak elnyerte tetszését (annak ellenére, hogy Magyarországon még talán az ő szinopszisát tartottuk az egyik leginkább a sztereotípiákból kiindulónak – szegény, mezítlábas török/kurd kisfiúval a főszerepben), majd szintén kiemeli Király Tamás és Kiss ’Gravi’ András filmötletét is – ezt már nem annyira nagy lelkesedéssel. Elmagyarázza, hogy számukra nagyon fontos, milyen filmeket forgatunk mi itt, és azokban milyen képet festünk Törökországról. Elmondja, hogy az arbané (Tamásék forgatókönyve erre a kurd hangszerre épül), ha nem tudnám, egy kurd hangszer, ők meg törökök. Próbálom kiengesztelni, hogy természetesen ezek csak filmtervek, és azalatt az idő alatt, amíg itt vagyunk, változni fog minden/ változtatni fogunk mindegyiken, ahhoz alkalmazkodva, amit sikerül megismernünk a valós körülményekből. Nem sok sikerrel. Mosollyal válunk el, de azzal, hogy próbáljuk meg feltalálni magunkat egyedül, ő nem tud, nem fog segíteni. Ebéd után azonban érkezik Sevgi, Tayfun, Urasch, és a többi fiatal, akikkel már megismerkedtünk Namik Kemal házában, sőt, újak is csatlakoznak időközben hozzánk. A magyar workshoposok, akik nem mentek még el helyszíneket keresni, elmondják a filmötleteiket, és hogy mire/kikre lenne szükségük a megvalósításhoz. Sevgi szorgalmasan jegyzetel, tolmácsol nekünk.
A Petiékhez csatlakozott török kislány (, aki aztán a fotósoknak segít az egész workshop alatt) megtudja, hogy egy ismerősének lagzija lesz, kapva kap hát ő is, mi is az alkalmon, és látogatást teszünk egy igazi török lagziban. A lakodalom helyszíne ( egy bevásárlóközpont) fele közeledve Jenő aggódni kezd, hogy szerinte ez amolyan városi lagzi lesz. A helyszínről még csak annyit, hogy a nyolc napos törökországi tartózkodásunk egyetlen olyan helyszíne, ahol nem lehet cigarettázni, úgyhogy én az idő nagy részét az ajtó előtt álldogáló és pöfékelő férfiak társaságában töltöm. Amikor épp nem keltek megrökönyödést bennük a jelenlétemmel, Virággal és Csuja Lacival indulunk rakivadászatra (mert az mégsem járja, hogy már 2. este vagyunk itt, és még nem kóstoltuk a helyi pálinkát). Találunk is egyet a bevásárlóközpont egyik üzletében, jobb híján leülünk ezelé, és (megint csak a helyiek szemlátomást nagy megrökönyödését kiváltva), jóízűen kortyolgatunk a leginkább szájvízre emlékeztető italból.

/fotó: Szabó Péter/
A lagziban Jenővel megvitatjuk, hogy a bordó kendő, ami időközben (, a menyasszonytánc után,) az ara fehér ruhájára került szerinte a szüzesség jelképe-e vagy nem. Elif, az isztambuli filmes egyetemista lány, aki a helyi workshoposok között egyedüliként hordja állandóan a fejkendőt, elmagyarázza, hogy miért és mikor viseli. Elmondja például, hogy a filmes órákon nem veheti fel (megtiltották neki), a másik szakja teológia, ezeken az órákon szabadon viselheti. Mérhetetlen jókedvvel és békével mesél nekünk a hitéről, és az azt jelképező kendőről.
A lagzi után a Kayabasi étteremben, majd a Boleróban, a helyi diszkóban folytatjuk előbb az evést majd az ivást. Próbálok kitenni magamért, nehogy a magyar csajoknak rosszhírét lehessen kelteni, hogy nem bírnák úgy a dínomdánomot, mint a férfiak. Sikerül. Anastasyát közben elviszik orvoshoz Esra kíséretében, mert feldagadt a fél arca, szája. Kiderül, hogy valamiféle fertőzést szedett össze (még valószínűleg Isztambulban).
Fláre Beások az étteremben már elvarázsolták zenéjükkel a fesztivál vendégeit, most, a Boleróban Cimbi és Kacsa azzal kelt feltűnést, hogy a kaukázusi táncosok lépéseit egy pillanat alatt eltanulva beállnak közéjük.


2007. november 10. (szombat)
KARS
Reggel helyi önkéntesek jelennek meg szereplőválogatásra a szállodában, köztük három bombázó fotómodellel – Tamásék nagy megelégedésére. 10 órakor busz vár bennünket és idegenvezető, el is indulunk vele páran a workshoposok közül (Feri, Dani, Virág, Gergő, Laci, Ögünc, a török filmes workshopos és önkéntesek), de az első alkalomnál inkább lelépünk, vezető és turistacsoport nélkül folytatjuk utunkat a karsi várba. Előbb a járatlan, meredek, sziklás utat választjuk, aztán, mikor rájövünk, hogy így reménytelen lesz feljutnunk, visszafordulunk, és a kikövezett úton haladva kíséreljük meg bevenni a várat. Így már sikerül. Fent a Nisi Masa és a Daazo magyar képviselőivel és eszméletlen látvánnyal találkozunk. Dani az út közben megtalálja filmjének asszisztensét az egyik önkéntes lány személyében, Feri visszafele az úton egy potenciális főszereplőt talál a várhoz vezető meredek, köves úton végigsöprő szelíd motorosban, mi Virággal minden kőnél megállunk, amelyiken éppen macskák napoznak. A szállodában az a hír fogad, hogy Tamásék megtalálták a szereplőiket, helyszíneiket, Emese pedig már forgatott is falun Jenőékkel.
Este aztán a Fláre Beások koncertje következik, eszméletlen nagy sikert aratva, Virággal (remélem) közben életre szóló barátságot kötünk, Zsófinak megkérik a kezét, Laci a helyi csajozós taktikákat próbálja elsajátítani, Kristóf is elemében van, folyamatosan gyártja a szóvicceket, amikor nem épp a beásokra ropja, Danival állítólag lambadázunk (bár erről nekem nincsenek túl tiszta emlékeim). Egy kurd fiú úgy próbál ismerkedni, hogy bemutatkozás után rögtön közli velem, ő kurd. Legyen kurd vagy török, az arca egy farkasé. Virágnak, aki szintén szereplőválogatást tart a Boleróban rögtön be is mutatom. Félóra alatt megtaláljuk, itt a magyar cigány zenére mulató tömegben a női és férfi szereplőket a filmjéhez.


2007. november 11. (vasárnap)
ANI
A workshopos csapatot egy rossz szó nem érheti, kiválóan prezentálják a valóságban azt a magyar mondást, miszerint aki éjjel legény, az legyen nappal is az. Az előző (és nagyjából kivétel nélkül, az összes estére jellemző) bulizás után nappal fáradhatatlanul keresik tovább forgatásuk helyszíneit, szereplőit. Virág is elindul terepszemlézni, Laci a piacon rálel filmje (aminek már köze nincs a beadott filmtervéhez, de talán ezt ő nem is sajnálja) főszereplőjére, akivel sikerül is megegyeznie. Ögüncnek problémái vannak a saját filmtervével (most még csak az, hogy egy kisfiút sem engednek el a helyiek egy másik faluba, ahol forgatni akar majd, egész napra), Dani filmjéhez viszont már megvan a kisfiú főszereplő (egyáltalán nem szegény, de ez nem is baj szerinte, a gazdagokkal talán nincs annyi probléma, mint amennyi például Tamásék kisfiú főszereplőjével lesz). A Tamás-András páros tart a legelőbbre, ők már diszponálták az összes szereplőjüket a másnapi forgatásra, így ők is velünk, Ferivel, Petivel, Zsófival, Kristóffal, Kacsával, Cimbivel és a Fláre Beásokkal tartanak Aniba.

/fotó: Szabó Péter/
Aniban 10 perc után András inkább visszamenekül a buszba a szél elől, de bennünket, többieket a látvány azt hiszem, akármilyen erős szélért cserébe kárpótol. A fesztivál vendégei mind megdöbbenve állnak, sétálgatnak a romok között, miközben Kars polgármestere mindenféle elemózsiával: vízzel, mandarinnal, édességekkel lát el bennünket. A Fláre Beás rögtönzött koncerttel köszöni meg a szíves vendéglátást. Az Ebul Menucehre mecset minaretjének 99 lépcsőjén bandukolok felfelé, amikor sms érkezik Jenőtől: kórházban van, infúzióra tették, délutánra jobban lesz.
A szállodában követség indul Jenő szobájába Basakkal és Ahmeddel, akiről kiderül, hogy nemcsak a fesztivált igazgatja de hivatásos orvos is. Megméri Jenő pulzusát, tanácsokkal látja el (semmi pia, nehéz kaja, cigi, nők), majd elkezd poénkodni, hogy legközelebb, ha papra lenne már szükségünk, ne őt hívjuk. A viccet félretéve azzal nyugtat minket, hogy ha komoly baj lenne, annak jelei lennének, pl. állandó fejfájás, és hogy a problémás vérnyomásúakra általában ilyen hatással szokott lenni az a magasság, az az 1600 m, ami Karson várja őket. Kiderül, hogy Sevgi nemhiába kísérte el Jenőt a kórházba: ő a túl alacsony vérnyomása miatt kapott gyógyszert, úgyhogy most ő is otthon, a szállodájában pihen, készül a másnapi kemény munkára: Tamásék filmjének forgatásán fog segíteni.
Virággal a vacsora alatt új főfarkast keresünk, mert a grúz főszereplőjelölt az utolsó pillanatban visszamondta a színészkedést másnapra. Keresünk, de nem találunk, úgyhogy a forgatást szerdára tesszük át, Gergő szerdára tervezett forgatását pedig hétfőre. Tayfunt megkérem, hogy segítsen tolmácsolni, asszisztenskedni Gergő filmjében, aminek ötlete még a buszút alatt szállta meg Gergőt: Isztambul és Kars között egy autót látott fellógatva egy fára az út szélén, amiben (akkor) kisgyerekek játszottak. Tayfun megígér mindent: azt is, hogy tolmácsol majd, azt is, hogy szerez autót, ami elviszi másnap Gergőéket a helyszínre (erről Gergő csak azt tudja, hogy valahol 50 km-re van Karstól). A karsi egyetemista srác megfogadja, hogy másnap 9-re itt lesz, fél 10-kor elindulhatnak, mint ahogy Tamáséknak is megígéri a főszereplő anyuka, hogy másnap, a forgatás napján reggel 7-kor a helyszínen lesz (aztán egyik sem valósul meg). Mindenesetre most nyugodtan hajtom fejemet álomra. Úgy néz ki, minden beindult, mindenki talált magának helyi segítséget, szereplőket, helyszíneket.


2007. november 12. (hétfő)
SARIKAMIS
Tamásék egyik szereplője másfél órát késik, a másikról (a főszereplő kisfiúról) kiderül, hogy alkalmatlan, állandóan bőg, és nem hajlandó azt csinálni, amit a rendező mond neki, úgyhogy nap közben, miután leforgattak vele 5 órát, Tamásnak új szereplő után kell néznie, és azzal újraforgatnia az anyagot. Tayfun a megbeszélt 9 óra helyett 10-re érkezik. Közli, hogy még nem szerzett sofőrt Gergőnek, de megnyugtat, hogy majd a reggeli után megteszi. Próbálom kézbe venni a dolgokat, a sofőrök azonban nem hajlandóak csak úgy elindulni az ismeretlenbe, nem hatja meg őket semmi, hiába magyarázom, hogy Gergő filmje áll vagy bukik azon, hogy elindulnak-e vele Isztambul fele, és kb. 50 km-re Karstól, mikor szembejön az út mellett a látvány, ami megihlette Gergőt, megállnak-e. A szerencsének és Urcash, Sevgi segítségének köszönhetően kiderül, hogy valószínűleg Gergő helyszíne Sarikamis fele lehet valahol, ahova mi, többiek is igyekezünk majd. Elindul tehát majdnem az egész csapat (Daniékat -, akiknek minden rendben megy a forgatásán,- és Tamásékat -, akiknek nem - kivéve).
Jenő is velünk tart, aki már jobban van, esküszik az infúzióra, mint újonnan felfedezett varázsszerre. Csatlakozik hozzánk Mujgan is, a sarikamisi angol tanár, aki egész nap tolmácsunk lesz, és aki napi 25 csészével iszik meg abból a teából, amiből nekünk már egy csésze (a helyi szokások – legalább 3 teáskanál fekete tea+1 dl. forró víz – szerint készítve) is bőven elég, hogy megdobogtassa a szívünket.

/fotó: Rechnitzer Zsófi/
Első állomásunk egy kis faluban Rasim nagybátyjának háza, ahol az előbb bemutatott teával várnak és azzal a nagy kedvességgel, vendégszeretettel, amihez a pár nap alatt már hozzászoktunk. Talán ezért is kicsit kínos, mikor Emese, aki a Fláre Beásokat akarja dokumentumfilmezni itt, idegen terepen, elkezdi rendezni nemcsak a Fláre Beást és nemcsak a workshop tagjait, de a vendéglátóinkat is. A fiúk egy gyors koncertet rögtönözve köszönik meg a vendéglátást, de aztán tovább kell rohannunk, mert a sarikamisi általános iskolába 2-re várnak minket Mujgan tanítványai (angolt és néptáncot tanít nekik). Azaz csak rohanni kellene, mert időközben Anna, aki elindult a faluban tök egyedül fényképezni, teljesen eltűnik a szemünk elől. Anastasya sem tud róla semmit sem, akinek a szája sajnos csak egyre rosszabbul nézett ki, a gyógyszerek, amiket az orvostól kapott Karsban nem segítettek rajta. Végül vagány, rock and roll medve-sofőrünknek és a busz dudájának köszönhetően sikerül lecsalogatnunk Annát egy környező hegyről hozzánk. Fel a buszra, indulás tovább, Sarikamisba, de út közben annyi látnivaló van: pl. birkák, amiket fotózni és fényképezni kell a workshoposoknak, így pár perces megálló következik megint. Rock&roll medve sofőrünk megkéri Mujgant, hogy ha legközelebb meg akarjuk állítani a buszt, és le akarunk szállni még Sarikamis előtt, mondja azt, hogy terroristák vannak a közelben, és nem állhatunk meg egy pillanatra sem.

/fotó: Szabó Péter/

Nem jön be a terv, mert Gergő közben meglátja (amiről azt hiszem addigra már teljesen lemondott) azt a kocsit a fára lógatva, amit filmezni akar. Csak épp a semmi közepén, falut csak homályosan látunk, egy végtelennek tűnő gabonatábla másik oldalán, a workshoposok (dagad a szívem a büszkeségtől) azonban hajthatatlanok, kiszállnak, lesz ami lesz itt velük, mi meg otthagyjuk őket (Gergőt, Lacit, Virágot és a helyi Tayfunt – akit a legnehezebb volt rábeszélni a kiszállásra, és hogy segítsen a kis csapatnak tolmácsolni). Pár órával később befutnak a fiatalok Sarikamisba, átfagyva, elcsigázva mesélik el, hogy sikerült átjutniuk a közeli faluba, ahol éppen akkor ért véget az iskola, és a nebulókat iskolabuszok várták, amik közül az egyikre rögtön le is csaptak, csakúgy mint 4 kissrácra, aztán elvitették magukat az autóroncshoz, felvették a jelenetet, 40 líra ellenében pedig elhozatták magukat Sarikamisba. Én csak pislogok a rátermettségükön miközben élményeiket mesélik a vacsora mellett, amin mi, többiek már túlvagyunk. Sőt, túlvagyunk egy kisebb baleseten is, rock and roll medve sofőrünk kicsit vagányabbul hajtott be a sarikamisi általános iskola kapuján, mint kellett volna. Itt, a suliban előbb Mujgan diákjai táncoltak nekünk, aztán a Fláre Beás muzsikált. Jenő cukorkát hozott a gyerekeknek, dvd-t a tavaly itt (is) felvett filmmel az igazgatónak, és közben kicsit szomorúan állapította meg, hogy a Tescóban szerzett Egri csillagok, illetve Koppányi aga testamentuma dvdket otthon, a szállodában felejtette. Az ebéd/vacsora után újabb koncertek és táncok, Rasimékkal együtt dobol egy akkora kisfiú, hogy a dob mögül csak a feje látszik ki. De 9-kor indulnunk kell vissza Karsba, mert ma este is zenélnek a Boleróban a fiúk. Visszafele rock and roll sofőrünk azzal borzolja a kedélyeket, hogy a jeges szerpentinen buszvezetés közben különböző artista mutatványokat próbál ki. Ettől ekkor nem vagyunk túl boldogok, de vagánysága szerdán, Virág forgatásán még nagyon jól jön nekünk.


2007. november 13. (kedd)
KARS
Két órás alvás után Feri és Laci hiába várja Tayfunt, hogy a megbeszéltek szerint segítsen Laci filmjének forgatásán tolmácsolni. Egyedül vágnak hát bele, de 5 óra hosszan tartó mutogatás után rájönnek, hogy a nonverbális kommunikáció nem kielégítő, és korántsem hatékony módszer, főleg ha rendezői instrukciókról van szó. Végül az ebédnél (félnapnyi késés) után megjelenik a tolmácsuk, sínre kerül Laci filmje is. Közben Virággal taktikai megbeszélést tartunk: mi inkább Sevgi segítségét kérjük majd az ő filmjéhez.
Reggel Tamásék forgatásán is bonyodalmak támadnak: én (Tamás kérésére) 8ra rendelem a szálloda elé a Fláre Beást, akikből a 8 nap alatt lassan hivatásos színészek lesznek (gyakorlatilag a filmek többségében ők statisztálnak), de kiderül, hogy Tamás nekik, szemtől szembe csak a 9 órai indulási időpontot merte mondani előző este. Ennek eredményéül Jenő az egyetlen, aki időben, 8-kor a szálloda előtt várja a fiúkat és a buszt – másfél órán keresztül, amikor végül mindenki megérkezik, és elindulhatunk a helyszínre.
Ögünch, Gergő és Dani közben elutazik egy faluba, hogy ott vegyék fel a török workshopos fiú filmjét, akinek már saját filmtervével is gondjai támadnak: túl szentimentálisnak, túl személyesnek kezdi érezni azt. Virág terepszemlét tart, technikai forgatókönyvet gyárt. Zsófi és én pedig elérkezettnek látjuk az időt, hogy kicsit körülnézzünk a városban. Bejárjuk a piacot, Zsófit és fényképezőgépét mindenütt lelkesedéssel fogadják az emberek, boldogan, szívesen pózolnak a kamerának büszkeségeikben, az üzleteikben, és mindenhol megadják a címüket, ahova az elkészült fotókat majd küldhetjük. Az egyik üzlet kirakatában egy bölcsőre bukkanunk, amire Zsófinak még szüksége lehet, ha valóban örökbe akar fogadni egy török gyereket (Dani főszereplője előző nap annyira megtetszett neki, hogy az örökbefogadás mellett döntött).
Délután, egy kimerítő ebéd után, mialatt Jenő és Péter azt próbálja kihúzni Virágból és belőlem, mi a nyerő csajozási módszer, viselkedés, mondat (bocs, Péter, tudom, te ezt kikérted magadnak, vagyis helyesbítettél már ott is, hogy nem csajozásról beszélsz, hanem hogy egy fiú és egy lány hogyan tud közel kerülni egymáshoz), egyszóval ebéd után Jenővel, Cimbivel, Kacsával folytatjuk az üzletek látogatását. A pasik egy csomó kacatot vesznek ajándék gyanánt. Út közben belebotlunk egy büféként működő kisbuszba, ahol a kályha perzselő melege mellett lakmározunk a lavashba tekert különféle finom húsokból, és persze a helyi joghurtból. Jenőéknek egyből beindul a fantáziája, eltervezik, hogy egy ilyen buszt kell Győrbe hurcolni, és felállítani a Széchenyi téren a fesztivál idejére.
Este Cimbi és Kacsa beszél azzal a romániai születésű francia producerrel, aki még Aniban kért meg, hogy mutassam be neki a Fláre Beást, mert látta, hallotta őket, és mindenképpen meg szeretné hívni az egész csapatot Párizsba, sőt a most készülő filmjében is szeretné szerepeltetni a fiúkat.
A kedd úgy látszik, a Karsszal való ismerkedés mellett, a fesztivál többi vendégeivel való ismerkedésről szól: Jenővel megpróbáljuk beindítani a szófiai filmfesztivál igazgatójának képzeletét egy lehetséges workshopos együttműködésről – kisebb-nagyobb sikerrel, a grúzokét azonban (beleakadtunk a tbilisi fimfesztivál egyik szervezőjébe is) abszolút sikerül.
Virág filmjéhez minden elő van készítve (szereplők – még éjjel, az utolsó pillanatban egy rakás farkas statisztát toborzok - , technika, kellékek, busz, kaja), megírom a diszpót, Virág és Gergő együtt brainstormingol, Virág a technikai forgatókönyvével, Gergő Lisszabonban forgatott S8-as felvételeivel önt egymásba inspirációt és ihletet. Éjjel a Baba Zula sziporkázik a Boleróban, elkérem még az elérhetőségüket, mert őket (is) nagyon jó lenne a mi fesztiválunkon látni, hallani, aztán irány a pihenés, a hangolódás a másnapi forgatásra.


2007. november 14. (szerda)
KARS
Virág filmjének lány főszereplői kivétel nélkül pontosan érkeznek (meg kell jegyezni, hogy egyiküknek, a mi workshopos Zsófinknak kifejezetten jól áll a kendő a fején). A pasikra (természetesen) várni kell. Telefonon ébresztek mindenkit, a grúzok megvannak, a Fláre Beás is teljes létszámmal, jön a kurd fiú is és „kövér Jézusunk” is – egy helyi Pamuk-workshopos, csak a tegnap esti zenekar tagjaira kell várni, akik pedig előző este még égre-földre ígérték, hogy akármennyi(re kevese)t alszanak, számíthatunk rájuk. Nem adom fel, bevetek mindent: ajtón dörömbölést, szép szavakat, zsarolást, kiokítást (hogy tudniillik az ígéret…), végül csak hathat valamelyik, mert – bár nagyon rozzant állapotban, de – megjelennek. Már csak a buszra kell várnunk félórát. Kedvenc, rock&roll medve sofőrünk jön, csak előbb még legurít pár csésze teát.

/fotó: Hernyák Kristóf/

Az első jelenet eszméletlenül jól sikerül, a helyszínen, az előzetesen összeterelt statisztákon és főszereplőkön kívül csatlakozik még a forgatáshoz (és a farkasokhoz) kb. 15-20 helyi nézelődő és egy tucat birka. (Persze nem hagyhatom ki a felsorolásból hőn szeretett sofőrünket sem, aki vigyorogva veszi tudomásul, hogy a farkas banda tagja lehet, bár – ahogy hozzáteszi - , szíve szerint gyilkost játszana.) A statisztákat a jelenet végén elengedjük, és csak a főszereplőkkel, Alkóval, a főfarkas Mustafát játszó grúz filmessel, Melikével, a török topmodell lánnyal, Eminével, egy másik török lánnyal, aki mellett nagy szükség volt Sevgi segítségére, mert a törökön kívül semmilyen más nyelven nem beszélt, Gőzdüvel, a filozófia tanár török csajjal (aki mellesleg amatőr színészkedni is szokott), Zsófival, Mehmettel, az egyik leglelkesebb helyi filmessel, aki hangot rögzít és werkfilmet készít, Gergővel, az operatőrrel, Sevgivel, a betegen is szívesen segítő tolmácsunkkal és persze Virággal, a rendezővel folytatjuk utunkat előbb egy mecsethez, majd fel a hegyre, ahol igazán nagy hasznát vesszük sofőrünk mentalitásának (nincs számára és az általa vezetett busz számára bevehetetlenül meredek út). A hegyen felvett jelenet, amikor a lányok péppé verik (elvileg – gyakorlatilag persze nem volt hozzá szívük) Alkot, a grúz srácot, mindenkiből (főleg a földön, a lányok lába között fetrengő Alkóból) nagy tetszést vált ki. A hegy után már csak a piac, és a bevásárlóközpont van hátra, ahol Őzgüt a helyi boltosok beöltöztetik eladónak a kérésünkre.
Este pár csésze finom almatea, egy kis (nem annyira sikeres alkudozás) a Yildizhali (Csillagszőnyeg) nevű bolt szőnyegárusával, vacsora Yasinnál, a legmelegebb szívű kurd szakácsnál, akivel még tavaly ismerkedtek meg, azaz kötöttek barátságot Jenőék, olyannyira, hogy az idei fesztivál egyik vendége volt ő is. Ahogy elmesélte, nem gondolta volna, hogy a tavalyi fesztivál után tényleg eljuthat a MEDIAWAVE-re, azt hitte, a magyarok is csak olyan öntelt és kimért európaiak, mint a többiek, ehhez képest mennyire könnybe lábadt a szeme, mikor tavasszal felhívták, hogy Magyarországra jön, Győrbe, a fesztiválra. Reméljük, jövőre is a vendégünk lesz. Emlékeim szerint nála nyíltszívűbb, ragaszkodóbb, szeretni (és a szeretetét kimutatni) képes emberrel életemben nem találkoztam még. Éjjel aztán ő is velünk tart a Boleróba, ahol török főszereplőnőinknek és pasistatisztáinknak megköszönjük a segítséget, elkérjük az elérhetőségeiket, aztán Virággal alaposan megünnepeljük a sikeres forgatást.


2007. november 15. (csütörtök)
KARS
Vágás a lázasan beteg Péterrel keléstől (csak délben sikerül összekaparnom magam) éjfélig, amikor már várnak minket a Boleróban, hogy a fesztiválzáró után bemutassuk az elkészült filmeket, werkfilm részleteket, fotókat. Mikorra odaérünk a Nisi Masa filmjeit vetítik, miközben (egy öt percre kellemes, másfél órára azonban inkább altató, meditációs) élő zenével kíséri őket egy török együttes. A mi vetítésünk alatt már hál’ Istennek nem zenélnek, viszont a mi filmjeinket meg nem tudják vetíteni: félórába telik, mire kép lesz, de akkor sincsen hang. Sevgi rohangál fel-alá velünk, próbálja menteni a menthetőt, Petivel és Jenővel csüggedten figyeljük az eseményeket, ahogy egész napos munkánk kárba veszik. Végül Sevgi és Péter kitartásának és a Fláre Beás rátermettségének köszönhetően sikerül a vetítés élő, Fláre Beás szolgáltatta zenével. Basaknak így is könnybe lábad a szeme a meghatottságtól a filmeket látva. Csak nem sül el olyan rosszul a dolog.


2007. november 16. (péntek)
KARS - ERZURUM - ISTANBUL - BÉCS - GYŐR - ÉRD
Rossz előérzeteink a reggel 8 órai indulással kapcsolatban. És valóban, ha Basak nem hívja fel a polgármestert, aki nem hívja fel a repülőteret, ott maradunk Törökországban. Nem maradtunk. (Kár.) Az Atatürk reptéren még gyors vásárlás, elbúcsúzás a workshop vonatot és másik repülőgépet választó tagjaitól, de előtte még interjú velük, hogy milyen élményekkel térnek haza, egy kis izgalom (Dani nem találja a repülőjegyét), aztán Bécs, ott csak tél van és hó és fáradtság. És aztán a búcsúzás.
Gülegüle Kars. Hiányozni fogsz.


2007. november 17. (szombat) 23.00
SZENTES
Violettának végül annyit sikerül kiböknöm a telefonban, miután zavartan össze-vissza magyarázok neki a szívet dobogtató török feketeteáról, az 1600 m-ről, a vendégszeretetről, amin még a Fláre Beás is meghatódott (az interjúban szó szerint azt mondták, hogy soha senki nem fogadta még őket be/el ekkora szeretettel), Basak segítőkészségéről, Sevgi és Yasin jóságáról, a polgármester kedvességéről, szóval mindez után kibököm, hogy életem első három legszebb élménye között szerepel ezentúl Kars. Ő erre (a szokásos violettás kacagással) azt válaszolja, tavaly ugyanígy érzett a karsi út után – csak ő éppen bátran az első helyre sorolta azt.

 

 

 

 

Kérjük, írja meg véleményét:
Név: Szöveg:
E-mail:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
TAGSÁGOK
PARTNER OLDALAK