www.mediawave.hu | www.mediawavefestival.hu | www.romerhaz.eu | www.filmfundgyor.eu
etnik Archív
2018. szeptember SzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzV Aktuális program:
2018.09.21.
010203040506070809101112131415161718192021222324252627282930

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

ARCHÍV - Passport Control 1-41. - MEDIAWAVE Művészeti Műhelyek :: PASSPORT CONTROL 3. - Altáj & Novoszibirszk (Oroszország), 2007 :: Augusztus 27 - szeptember 1. GYŐR - NOVOSZIBIRSZK (vonat)

Augusztus 26 - szeptember 1.

GYŐR - NOVOSZIBIRSZK

 

Hartyándi Jenő:
A csapat fiatal része vonattal indult neki a közel 5000 km-es táv leküzdésének. Egyrészt feleannyiba került, mint a repülő, másrészt moszkvai átszállással Oroszország - szerencsés esetben - több, mint felét megnézhetik a vonatból, ami eleve film- és fotótéma. No nem csak a táj, hanem a vonaton tartósan utazó emberek, az állomások pezsgése a nagyobb megállóknál, ahol le lehet szállni egy-egy fél órácskára. Tehát meglehetősen izgalmas, szinte egzotikusnak tűnő volt a vonatút a Transz-Szibéria Expresszel, amelyről világ szerte legendák terjednek. (Mi, az öregek - Szabó Péter és én - repülővel indultunk, egyidejű érkezést tervezve. Nem a kényelem és kalandvágy hiánya miatt, hanem mert szeptember elején az új idény kezdetén ekkora időkiesést nem engedhettünk meg magunknak. Így is soknak tűnt a ránk eső 15 nap.)

Előzetetesen beszéltünk róla, milyen alkotótevékenységeket lehet megvalósítani a vonatút alatt. Még egy experimentális filmet is ajánlottam megtekintésre, ötletadásként, amelyet Moszkvától Pekingig forgattak az expressezn holland filmesek. A mű szerepelt az idei (2007-es) MEDIAWAVE Fesztivál versenyprogramjában.

Előzetesen figyelmeztettem őket, hogy egy ilyen hosszú út - 4 hét - nagy próbatétel. Az összezártság nagyon könnyen okozhatja a közösség szétesését, ezzel tudatosan foglalkozni kell, a problémákat kezelni muszáj. Úti élményeiket helyettük megírni nem tudom, remélem valamelyikük rászánja magát és összefoglalja a történéseket és a hangulatokat.

A moszkvai átszállás alatt fél napot a "szárazföld"-ön tölthettek regenerálódásként a Magyar Kulturális Intézet és Kozlov Sanyi istápolásával (köszönet érte)!


Turnékoordinátor: Gazsó Zsuzsa (film - rendező)
Workshop résztvevők:
Dohi Gabriella (tolmács, vágó)
Eszter Dani (film – operatőr) 
Nagy Attila (fotó, film – operatőr)
Szeift Ákos (fotó, film – operatőr)
+
Pusker Péter (MEDIAWAVE Zenei Főmunkatárs)
Jakab Gábor (turista, kapcsolatteremtő)

(e lapon látható fotókat ő készítette)


Augusztus 26 - 27.
GYŐR – BUDAPEST – MOSZKVA (IC + Tisza Express)
Pusker Péter:
1. nap

Győr. Délután 3 óra tájt végre magamra aggattam hátizsákjaim, káposztás és baromfi konzervekkel teli kistáskám, azzal a bizonytalan tudattal és kérdőjelekkel a fejemben, hogy mindent megtettem-e annak érdekében, hogy egy hónap múlva ép egészben, élményekkel túladagolva térhessek vissza szeretett kisvárosomba.
Félelmeim közül a legszemléletesebbeket magamnak és Júlia barátnémnak köszönhettem, pár nappal indulás előtt tarot kártyájából betegséget, vesződséget, galibát vagy mi az Isten nyilát húztam magamnak, igazán már nem is emlékszem. De már hiába röhögtem magam pofán méretes öngólom után, félhettem is, jövendőm elrendeltetett. Annak ellenére, hogy fél nappal előre bepakoltam mindent, rohannom kellett, hogy le ne késsem az első vonatot, azok közül, mik a következő hónapban vagy 10000 kilométert zötyögnek majd alattunk…

Előbb érek az állomásra, mint Attila, rendjében meg tudom váltani a jegyet, de mire a peronra érek nehezékeimnek köszönhetően sikerül alsógatyáig izzadnom magam. Hogy sorsom tarthassa a számára kijelölt irányt a vonatút nagy részét huzatban töltöm, fészkelődöm a kabinban rendesen, nehezen találom a kényelmes beteljesülést.

A Keletiben úgy indul minden, ahogyan majd folytatódik. Baszogatások, apró veszekedések, és az ezeket felülíró felhőtlen jókedv elkezdi élményekkel átszőtt rétegződését. Szintén döcögősen indul az ajándékozás és búcsú Flórától, a junior buddhistaleányok közti legifjabb és legkedvesebb szintén nagy utazás elé néz.
A napi csúcsot Ákos figyelmetlensége jelenti, kapásból félrenézi a vonatindulást, ha nincs Drago barátunk és Kisjakab vadiúj villámverdája, az elkövetkező napokban biztos kevesebb kulináris konzervélmény ér majd bennünket.
Augusztus végével az oroszoknál is becsengetnek, a szabadságolások után minden Európában turistáskodó ezekben a napokban tér vissza hatalmas, rajongott hazájába. Mi pedig csak a Belgrádból induló kocsiban kapunk helyjegyet, azt is nem kevés szerencsének és Zsuzsi állhatatosságának köszönhetően.
Az orosz vagonőr nem enged fel egykönnyen a kocsira, ő az első a marcona rendfelügyelők sorában, kik a megfelelő irányt és magatartást mutatják majd nekünk az elkövetkező hetekben. Megelőlegezem, neki sem kell sok, hogy aztán a feltétlen szükséges körök lefutása után már teljesen máshogyan kezelje utasait. Nem is sejtjük, de neki még több oka lesz aztán, hogy kialakuljon a haverság.
A hétfős csapatot 3 kabinban helyezi el, sajátunkba belépve rögtön elfog az iszony. Hiába rekken a hőség vagonon kívül és benn, fél perc keresgélés után feladom, ebben a büdös kis két négyzetméteres odúban nem engedik majd leengedni az ablakot sem. Mármint hogy képtelenség kinyitni, le vannak zárva a kallantyúk biztonsági okokból.
A vonat kigördül a pályaudvarról és nekiveselkedik kétnapos útjának. A fiúk sörözésbe fognak, de nekem muszáj elterülnöm az alsó ágyon egy nehéz félórára. Hirtelen szűkült le előttem a használható tér fogata, laza pánikkal reagálok, ez már elegendő is ahhoz, hogy összeálljon megfázásom képlete, és szép lassan gyengülni kezdjek.
Összeáll a kabincsapat, Ákossal és Kisjakabbal fogom eltölteni ebben az egérlyukban a következő napokat. Felmászom a három ágy közüli legfelsőre, a plafon nincs tőlem fél méterre sem, könnyű részletesen megbámulnom mocskosságát vadiúj szemüvegem nélkül is. A társaság csomagjai kétségbeejtően tetemesek, logisztikai hadműveletet indítunk ellenük és próbáljuk eloszlatni őket.
Tudatom lassan kezd csak alkalmazkodni a környezeti feltételekhez, elég fél óra a megszokáshoz, kezdek átállni, először legyint meg a vonaton való nagyutazás ismeretlen dimenzióinak szele.
A vagon két végében lett a brigád elhelyezve, utastársaink kerülgetése, mérettől függően kisebb nagyobb akadályokba ütközik. Szemmel láthatóan tele a kocsi, ki megkönnyíti a rajta való átverekedést, ki pedig le se szarja, hogy rajta kívül más is próbálja magát életben tartani. Persze mi izgünk mozgunk folyamatosan, hol a cigi, hol az „Orosz nyelv kezdőknek” című alapvetésünk utáni vágy járat minket újra meg újra szlalomozásra.
Sötét van már, mikor átrobogunk az Alföldön, a szikár síkság képe Szibériában emlékeztet majd újra erre a rövidke etapra.
A kocsi utasai előkészülnek az alvásra és beépítik magukat fekvőhelyeikre. Egy jó óra múlva az addig legmogorvábbnak tűnő orosz férfi nyitott kabinjukból kikandikálva érthetetlen kérdésekkel töri meg először a szótlanságot. Többször kell kérdeznie, hogy megértsem, szeretné ha szólnánk, ahogy a Tiszához érünk.
Hamarosan rövid erdős rész és a híd vonalai rajzolódnak ki a vonat elejének irányában, hívom is az öreget. Álmosan aprópénzt kotor elő valahonnan a kabinból és a tartószerkezet oszlopai között ügyesen célozva belehajítja a folyóba. Halilnak hívják, most épp Olaszországban nyaralt, de előtte dolgozott Magyarországon is és szeretne még visszatérni.
Még az ukrán határ előtt tartunk, mikoris egész estét betöltő, professzionális logisztikai folyamat veszi kezdetét. Nem nehéz még a magunkfajta zöldfülűeknek, legfőképp nem a téma iránt őszintén, de gunyorosan lelkesedő Ákosnak kitalálni, csencseléshez készülnek elő a csávók.
Az igazi Passport Control előtt, közben és után, nem is engednek kimozdulni a kabinból. Kivétel ez alól az a közel egy óra, mikor a vonat alól, az ukrán oldalon dolgozó vidám magyar munkások alvázzal együtt kiszerelik a kerekeket és építik is alánk azonnal az orosz vasúti szabványnak megfelelő szélesebb tengelyű alvázrendszert.
Rövid fotózás után mi is újra a csencseléssel foglalkozhatunk. Alkalmi nyomozó csapatunk még könnyedén derít fényt a sötét valóságra, miért is kell újra visszatessékelni minket abba a tetves kabinba. Nem állambiztonsági érdekek, hanem az árumozgatás problémamentes megvalósítása a rajtunk kívülállók közös érdeke. Ebből kifolyólag nem sok információval szolgálhatunk, de a véletlenszerű cigarettázgatás és kényszerű mosdóba járás alatt mégis sikerül a színfalak és egyéb térelválasztó elemek, mennyezettartók, elosztószekrények, eddig láthatatlan rekeszek mögé és belé kukkantani. A posztóba csavart nagy hengerek, leragasztott majd köbméteres műanyagtáskák, kofferek között kedvencünk mégis a társaihoz mérten elenyésző méretű, egyszerű fonott kosár – szilvával megrakva. Fantáziánk elszabadul, de a környékünkön széles körben fogyasztott gyümölcs, elismert lekvár és pálinka alapanyag, máshol méregdrága luxuscikk is lehet. Ki tudja, az oroszok lehet ezzel hencegnek egymásnak a szibériai sushi bárokban…

Gyermekkori élmények, történelemórák, könyvek, internet, Discovery Chanell és MEDIAWAVE Fesztivál emlékek ide vagy oda, biztos vagyok benne, fogalmunk nem lehet még az orosz valóságról, míg magunk nem tapasztaljuk személyesen. Némelyikünk utazásának célja talán pont ebben rejlik, ennek a keserédes nosztalgiával és félelemmel csodált világnak lehetséges feltérképezése.

Akárhogy is történt és fog majd történni, első éjszakánkon nehezen ment az elalvás, a mellettünk lévő kabint csak hosszas, hangos pakolással sikerült áruval feltölteni.

Pusker Péter:
2. nap

Az elkövetkező hetekben kiderül, hogy a kívülről, hatalmasnak, de egységesnek vélt és mutatott ország, a határok átlépése, a közelebb kerülés, megérintés és tapasztalás közben kinek mennyire nyílik meg, darabolódik értelmezhető egységekké, hogyan áll össze újra és formálódik tovább ismeretlen irányokba.

Másnapra már fáj a torkom, testhőmérsékletem össze-vissza ingadozik, le vagyok robbanva rendesen. Mozgásom és legfőképp gondolkodásom is felveszi azt a komótosságát, ami az Altájba indulásig rám nehezedik. De szerencsémre pont ellenkezőleg kezdem megélni a helyzetet, így szabadulok fel, segít a teljesen felesleges aktivitás és mozgolódás elkerülésében, figyelmem magára az utazásra összpontosulhat. A folyamatos és egyenletes távolodás eddigi életteremtől lassan magával ragad. Napközben folyamatosan olvasok (világháborús munkaszolgálatosok emlékezései és Viktor Pelevintől a Generation P) vagy alszom, újabb és újabb élményeket a pár óránkénti tízperces, negyedórás megállóknál szippantok.
A peronon nyújtózkodó utasokat gyorsan ellepik a különféle árusok, jobbára felismerhetetlennek tűnő házi és gyári készítésű egyszerű ételekkel, édességekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel. Mert hogy itt a főtt krumplit is valahogy olyan formán kínálják, hogy kétszer meg kell bámuljam hogy felfogjam, ez az, a hétszentségit! Pedig csak előre meghámozzák, és míg bekebelezőjéhez kerül, kissé összeaszalódik. Füstölt halaikból is rengetegfélét látunk, de halutálatom távol tart a vásárlástól, rekedt torkomra marozsnaját – tölcséres fagyit választok.

Útközben kis hármasunk kialakítja különböző rutintevékenységeit, a kézmosás, étkezés, mosdóba járás és cigarettázás is bonyolult, néhol undort keltő, de mindig alapul szolgálhat arra, hogy jóízűt derüljünk magunkon, s bevett szokásainkon.
Kisjakab mellett amúgy sem tud szomorkodni az ember. Folyamatosan pofázik és ökörködik, löki magából a bődületes baromságokat, botránkoztat meg minket, és egy jó poénért néha a körülöttünk lévőket is. Csapatunk tagjai még nem ismerhetik annyira, mint én, barátságunk tizenöt éve alatt összegyalulódtunk annyira, hogy már elhiszem, helyén tudjuk kezelni egymás dolgait. Előre figyelmeztetek mindenkit, ha ne adj Isten, veszekedni látnak minket, se vegyék komolyan, más etikett szerint élünk jó ideje, haragudni legfőképp nem tudunk egymásra.
Masszív duónk Ákossal kiegészülve válik felejthetetlenné hosszú hetekre, vele valahogy mindig egy kalap alá kerülünk, ha akarja, ha nem. Konzervei, italai, lejárt szavatosságú teája és kenyere mindig finomabbnak tűnik sajátunkénál. Nem is beszélve katonai evőeszköz szettjéről, ami elengedhetetlenné válik számunkra is, mihelyst rájövünk, nekünk se normális poharunk, konzervnyitónk se zöldségutánpótlásunk nincsen. De hoztunk csokit bőven mi is és még több májkrém konzervet és levesport mi ő, bár Jaki családi Maggi termékeivel nem igazán tudunk mit kezdeni…
Ákossal mindketten rend és tisztaságmániásak kissé, nekem elég benyögnöm, hogy szarul vagyok, ők mindent elrendeznek. És mindenkinek van egy ütős poénja a másik arcába, ha véletlenül feszülne a húr. Maradjon velünk ez a békesség utunk végeztéig és azon is túl! - Mindörökké? Á nem!

A srácok rákapnak a kártyára és nyomják naphosszat, közben Jakab az orosz nyelv újra megismerésével is el van foglalva. Minden új szó kiejtésében, rögzítésében mérhetetlen örömét leli, ki is próbálja aztán valakin, hogy aztán újra elfelejthesse. Célpontja legfőképp Gabi, aki amellett, hogy szemrevaló leányzó, még könnyedén képes elviselni a jakabi megpróbáltatásokat. Ez neki máris szárnyakat ad a tanuláshoz, utunk során először sejlik fel motiválhatóságának mibenléte.

Új ismerősünk, Halil aztán többször is látószögünkbe keveredik, de jobbára eltűnik az egyre népesebb férfitársaságban, Gabi azt mondja egész nap politizálnak.
Aztán mikor Kijevbe érünk, sikerül megismerkedni ezzel a príma kis társasággal. Halillal beszélgetünk a peronon, mikor egyre többen kezdenek körülvenni minket és kiderül egy orosz tudományos társaság tagjaival (sajnos a szervezet pontos neve ismeretlen) utazunk már több mint egy napja, akik olaszországi nyaralásukból térnek épp haza. Vannak vagy negyvenen, Oroszország különböző pontjairól érkeztek és különféle tudományterületeket képviselnek. Megismerkedünk az elnökükkel, mind többjükről derül ki, hogy ha kicsit is, de értenek és beszélnek angolul.
A vonat ablakából már ők mutatják be és bámulják velünk az első nagyvárost, mely az utunkba kerül. Moszkváig utaznak mind, ami azt jelenti, van még egy rövid éjszakánk, hogy kicsit beleláthassunk egymás kártyáiba.
Nem is várat sokáig magára a helyzet, Kisjakab nyelvi akadályait eddig sem vette túl komolyan, most is hamar benn találja magát kabinjuk közepén. Attila, Dani és Ákos is velük van, megindul a vodkázás. A pálinka kóstoltatás terhét Attila vállalja magára, aztán később úgy kell kimenekíteni megtépázott kétliteres kiszerelését.
Felgyorsulnak az események, egymásután ismerjük meg őket, és mi is próbáljuk bemutatni magunkat.
Szerencsére az italozás mellett ezeknek a már délcegnek kevésbé mondható, de roppant jókedvű és rokonszenves uraknak van figyelmük, hogy csillapítsák a meginduló gyomorégést. Kartoskát – krumplit vágnak, előkerül az ajándékba vitt olasz kolbász és jön a magyar is, kenyér, zöldség, keksz és máris kész a 30x50-es terülj, terülj asztalkám. Ezt a jó orosz szokást aztán minden egyes italozásnál megfigyelhetjük. Alig isznak töményet magában, vízzel vagy üdítővel öblítenek hirtelen, és mindig fogyasztanak hozzá savanyúságot, fekete kenyeret vagy citromot.
Heten-nyolcan nyomorgunk a két négyzetméteren, kiderül hogy Halil baskír nemzetiségű közgazdász, élt és tanított Budapesten, de van közöttük űr és agykutató, mongol buddhista professzor, nyelvkutató.
Pont tőle, Prof. Alexander V. Maslikhin-tól (International Academy Of Spiritual Unity Of The World of The Universe) tudjuk meg, hogy Joskar Olából érkezett, ami számunkra, szombathelyi gyerekre roppant mély benyomást tesz, ugyanis a két város testvérvárosként éli egymástól oly távol életét. Hogy közelebb érezhessük egymást, mindkét helyen lakótelepet neveztek el a másikról. Nagy boldogság ez bizony számunkra! Ráadásul az ürge kutatja a finnugor származáselmélet is, de komolyabb mélységekbe, sem a nyelvi akadályok, sem ismereteim részletességének hiányosságai miatt nem tudunk elmerülni.
Annál inkább politikai hangot ütünk meg hamarosan, és nem is bírjuk a finom incselkedést visszafogni. De ekkorra már mindenki eléggé kapatos. Bamba ámulat ül ki arcunkra, mikor a buddhista, ki Tibet vidékeit járva jutott magas tapasztalásra, hirtelen kijelenti, ő 200 éves. Kába meglepődésünk csak addig tart, míg kiderül, hogy tévedés történt, mellélőtt az öreg és valami másra válaszolt. Éppen annyi valójában, mint amennyinek hisszük, kerek 60 éves.
A politikával aztán érzékeny vizekre evezünk, mikor mondom nekik, (aktuál poitikai ismereteim is roppant felszínesek) mintha érzékelnék némi újabb keletű befeszítést az orosz külpolitikában. Nem tudom, mennyire lehet ez helyénvaló megállapítás, mindenesetre ők nem értenek velem egyet.
Beszélgetésünk valahol ott ér véget, mikor szegényes angolságommal részegen kifejtem, ezt a modern versengést Oroszország ugyanúgy elbukja majd, mind a többiek, és nincs más előttünk, csak Kína teljes térnyerése. Úgy látom, kicsit beleszomorodnak szavaimba, de nem annyira hogy meghitt búcsúzkodás és utolsó vodkakörök után térjen mindenki nyugovóra.

Augusztus 27 - 28.
MOSZKVA

Pusker Péter:

3. nap

Korán kelünk, mese nincs alapon, aki nem pakol össze időben, könnyen megnézheti magát, és lemarad Moszkva vonatból való skubizásáról. Nézem szomszédainkat is, mindenki csendben, rendben pakolászik, ez a tudatosság elengedhetetlennek is tűnik egy ekkora országban. Mi lenne itt, ha nem működne az embereknek a rend szelleme!
A vonatról leszállás felemelő érzés is lehetne épp, de ennyi csomaggal inkább kászálódás és a maga nemében csoda, hogy egyáltalán problémamentesen megtörténik. Ebben az első pillanattól kezdve segít minket Kozlov Sanyi barátunk, kit a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet egykori munkatársaként, és a Deti Picasso zenekarhoz fűződő kapcsolata révén páran már ismerünk egy ideje. Zsuzsival úgy látom igen jóban vannak, átvállalja motyójának cipelését is, de másoknak is besegít. Nem mondom, de nálam sem ártana némi könnyítés, szarul vagyok még rendesen. A sok csomag cipelésétől meg úgy elkezdek szédülni, hogy észre sem veszem, Jakabbal lassúságom miatt lemaradunk a társaságtól. Nem vészes azért persze a szitu, figyelünk is egymásra, hamar egy rengetegsávos sugárút szélén találjuk magunkat. Sanyi keze lendül és pár pillanaton belül megállít két autót is, ezek az alkalmi taxik fognak minket szállásunkra, Sanyiék lakásába fuvarozni.
Csurig pakoljuk mindkét verdát, alig látunk ki az ablakon. Jobbára feladjuk a nézelődést, de így is leveszem, hogy legalább két olyan épület mellett is elhúzunk, amiket a nagy Lomonoszov Egyetemnek vélek. Kiderül, hogy ebből a jelenségből hét különböző is van a városban, található köztük hotel, és a Külügyminisztérium épülete is hasonló szerkezetű épület.
Mi egy húszemeletes lakótömb óriás tetejére liftezzük fel magunkat, itt él Sanyi Gayával, a Deti Picasso gyönyörű örmény énekesnőjével.
Évente egyszer, általában Ravazdon szoktam Gayával összefutni, de most nem ismer fel. Első körben nem is bánom, mert eddig akárhányszor találkoztunk, mindig történt köztünk apró félreértés, nyelvi nehézségeinknek köszönhetően. Pár éve úgy hallotta tőlem, hogy vicesnek találtam és jót nevettem befordulós experimentális rock koncertjükön, és erre még egy év múlva is emlékezett.
Mikor felérünk hozzájuk, a konyhában sürgölődik, nekünk készít reggelit. Még nem azonosít be, de megdicsérem, mennyire ügyes háziasszony. Csodálkozásomra, nem örül neki valamiért, úgy érzi, pejoratívan használom a háziasszony kifejezést. Nincs igaza, de legalább gyorsan túljutunk az egységnyi félreértésen. Aztán pár perc múlva beazonosít, megvagyok, onnantól kezdve már bátran megy a közös emlékek felelevenítése és a viccelde.
Másnap omlettet készítek a kis csapatnak és álnaívan kérem ki véleményét, leszedjem-e a sajtról a műanyag fóliát reszelés előtt, avagy sem…jót derül ekkor is.
Végre fürdés, zuhanyozás két nap után, ez volt azt hiszem a legjobban várt fordulat mindenki számára. Hamarosan feléled mindenkiben a farkas és az éhség is, muszáj, hogy együnk valamit. Sanyi egyetlen rossz tippjét dobja be a közösbe, a lakásukkal szemközti plaza éttermi részéhez vezet minket. Éreztem, hogy nem ez lesz a legtutibb verzió, de ki voltam éhezve egy orosz levesre, és nem akartam, nem is bírtam volna okoskodni. Szóval próbáltunk valami ehetőt találni, de csak melléfogtam, tálcámat azzal a reménnyel ürítettem a megfelelő erre kiképzett szekrénykébe, hogy nem kell újra látnom ezt a cuccot. Innentől kezdve viszont csak kellemes élmények értek bennünket Moszkvában, attól az apróságtól eltekintve, hogy mindenkit sokkolt a város nem várt szuperszonikussága. Tudtuk, hogy Moszkva világváros, a második vagy harmadik legnagyobb a sorban. És hogy Tokió után a legdrágább, de behasaltunk a látottakon. Luxusból van, vagy legalábbis szeretne itt lenni szinte minden, abból is van, vagy azt a látszatot kelti. Legalábbis a belváros, de most csak ehhez van szerencsénk. Persze le van borítva egy nagy adag szocialista/posztszocialista bájjal az egész, ettől olyan végképp negédes, ez fekheti meg a mi gyomrunkat is.
Akikre viszont semmi panaszunk nem lehet, azok a kiskatonák. Valaki rám szól egy zebránál, hogy lépjek vissza, de a posztos katona kikacsint nagy tányérsapkája alól, és mutatja menjek nyugodtan. Pár perccel később Attilával és Jakabbal nyugodtan sétálunk át a Kreml „turista főkapujának” fémdetektoros rendszerén, két kiskatona még kedvesen kérdezősködik is érkezésünk felől. Persze így elég könnyű, tudatunk tiszta, nem szennyezi annak a ténynek csalfa létezése, hogy mindezért párszáz rubelt le kellett volna perkálni már előtte. A többiek sajnos nem tudnak utánunk jönni. De ha már mink itt vagyunk, csak járunk egyet kedves barátim!
Legkedvesebb élményünket annak a turistának köszönhetjük, aki egy épület előtt hosszan kígyózó sor közepén álldogál, és mikor megkérdezzük tőlem ugyan aztán mire ez a várakozás, azt feleli, hogy nem tudja. Ja, a turizmus hatékony működőképességének egyik csimborasszója pont ez a várakozás/várakoztatás lehet. Véletlenül sem sajnáljuk, hogy nem látjuk, mi van benn, dől belőlünk a röhögés, mikor odébb állunk.
Azért megbámuljuk mi is a hatalmas cári ágyút, ez akkora méretben pompázik, hogy felfogni képtelenség, hogy tudták ezt használni. Bár ha egy orosz építette, akkor biztos működött. Rosszmájúság lakozik bennünk, és irigységgel vagyunk fertőzve már rég, ekkora cári ágyúra méltán lehet büszke a nép és maga Putyin elnök is. Szerepéből kifolyólag az egyik legkóserebb vodka az ő neve, azazhogy Putinka márkanév alatt fut. Normálná! Barátaim, úgy szeretnék nektek ebből néhány rekesszel hazaszállítani!

Kremlből ki, Vörös térre be! Nagyjából ez a tervünk, de közben egy parkon haladunk át, és itt szembesülünk, azt hiszem először azzal a mély tapasztalással, ami az orosz lányok szemrevételezése közben rögzül újra és újra a férfi tudatban. Képek sorozatát illeszteném be ide szívem szerint buszmegállókról, fagylaltárus előtti sorokról, mozik előtti terekről… Nem érdemes fecserészni e témakörben többet, Isten áldásai ők, úgy ahogy vannak! A minőség mellett a mennyiség is szót érdemel, szédítő egy érzés e két jellemző konstellációja. Mikor az ismeretlen katona sírjához és az őrségváltáshoz érünk is kitart a hatás, bódultan esünk túl első igazoltatásunkon is.

Mély megrendüléssel, lassan haladunk el Vlagyimir Iljics mauzóleuma előtt. Ha még mindig az oroszok járnának ebbe a szentélybe, magunk is betérnénk örömmel, de a turisták között nehéz lesz az átszellemülés, ha egyáltalán belevágunk majd ebbe az időutazásba.
Találkozási pontunkat időben megtaláljuk, Sanyi vezet tovább minket egy klasszik ruszki ivóba, majd egy hangulatos bárban folytatjuk az estét. Én még gyógyszer hatása alatt vagyok, nem is bírok benyomni, nem úgy a csapat teljes egésze. Felszabadultan énekelve az autórádióval taxizunk aztán haza, Gaya vacsorával vár minket.
Raviolinak vélem, de az oroszoknak megvan a saját hússal töltött tésztájuk, pilményinek hívják, könnyű kis finom étel, ha nem viszed túlzásba..
Én már a lefekvéshez készülök, mikor Kisjakab bulizásra ösztökéli a társaságot. Aztán valahogy mégis ő az, aki hirtelen bealszik a buli és a nagy kanapé közepén.
Utol is éri végzete, az ilyen csávókra az internet világa óta tudjuk, milyen borzalmak várnak. Köldökébe gulyáskrém csöppen, nadrágjából kis uborkák merednek az égnek, és kap egy NOVOSIBIRSK tetkót is a sörhasára.
Sanyi még a nap végén is meglep egyszer, külön ágyat kapok, mint pihenésre ítélt beteg. Figyelmeztet is, fogadjam el, a következő napokban nem lesz hasonlóban részem.

Augusztus 29 – szeptember 1.
MOSZKVA – NOVOSZIBIRSZK (Trans-siberia Express)

Pusker Péter:

4. nap

Pusker Péter:
6. nap

Attila újra a bejárat melletti rekeszben éjszakázott, ez az egyik legkellemetlenebb pont a vagonban. Reggel mellette állnak sorba az emberek szabad mosdóra várva, és lötyögtetik tőle pár centire forró vízzel töltött poharaikat. Nem véletlenül tartják ezen a pokrócokat, most már elhiszem.
A napközbeni rutinok tökéletességre vannak már fejlesztve, de kezd fogyni a májkrémes konzervkészlet. Jól jön az eddig kevésbé menő káposztás verzió.
Ákossal és Jakabbal felkutatjuk az étkezőkocsit, finom savanykás levest és hússzeleteket rendelünk kartoskával a szemrevaló pincérlánytól. Ki vagyunk éhezve a szépségre, örömmel vesszük, hogy elhúzódik a rendelés.

Nagy nap ez a mai, hamarosan megérkezünk Novoszibirszkbe, Szibéria másfélmilliós fővárosába.
Az Ob folyón való átkelés az első élmény, utána már panelházak, irodaépületek, hamarosan a mozdony múzeum felől érünk a vasútállomásra.
Egy fesztiválközeli ember, Szlava már vár minket a peronon. Búcsút veszünk hát útitársainktól, rövid kézfogással üdvözöljük a kis Léna aranyfogú édesapját, és ígérjük, találkozunk még majd valamelyik moziban.
Hamar kiderül, egy szállodában leszünk elszállásolva ezen a napon. Ha pedig tartani akarjuk a megbeszélt időpontokat, szerencsés már most átállítani az órákat. Újabb három óra plusz, ez azt jelenti, összesen öt órával vagyunk előbbre az otthonihoz képest.
Három nap után újra lefürdünk, de nincs sok idő pihenésre, külföldi vendégtársaink és kísérőink már várnak ránk a hotel bejáratánál.
Az alapinfókat azonban már tudjuk, férfimosdó minden emeleten, női csak kétszintenként, később zuhanyzót csak a harmadikon és hatodikon találok.
Két holland és egy német filmes, kiket már a MEDIAWAVE Passport Controljáról ismerünk, csatlakozik a csapathoz, illetve Anja, a moszkvai filmes lány, ki már szintén járt nálunk.
Valahogy odakeveredik két kísérőlány is, de azon kívül, hogy beszélnek angolul, nem sok értelme lesz aztán jelenlétüknek. Valaki azt mondja, miután kiderült, nem pénzes külföldi filmistenek vagyunk, nem nagyon erőltetik meg magukat, csendesen teázgatják át aztán az egész estét.
Jenőtől, Gorgótól már hallottam a Truba nevű bárról. Annak ellenére, hogy már elég vegyes programmal bír, helyi szinten még mindig „a jazzklubként” él a tudatban. Ide tartunk mi is első éjszakánkon.
Az utcafronton semmi felirat nem jelzi a klubot, az alaksorban egy régi ruhásszekrényből kialakított bejáraton áthaladva viszont már helyben találjuk magunkat.

Hangulatos koncertbe és régi barátaink társaságába csöppenünk hirtelen. Eljött a fesztivál igazgató nagyasszonya Ella, és itt van Irina is, kivel heteket töltöttünk el nyáron közösen a ravazdi művészeti táborban, illetve Pulán a Művészetek Völgyében. Ő volt zenei workshopunk dokumentátora.

A zenekar kellő vehemenciával veti bele magát az orosz, francia, arab dalok füstös világába, Odessza tengerparti matrózkocsmáiban képzeltem el eddig hasonló keveredésű alkoholgőzös zenét.
Kisjakabban is megvan a lendület, kapásból két üveg vodkát rendel. De fáradt a társaság, lassan tünedeznek el és szivárognak vissza a hotelba többiek.
Ketten maradunk, Jakab mindenkit megtáncoltak maga körül, a pasik csak figyelik, mit művel a csajaikkal. Én még nem bírom a tempót, de minden lánycsapatot meginvitálok asztalunkhoz, kik tanácstalanul nézelődnek szabad ülőhely felé. De nem is kell őket noszogatni, és ma van olyan szerencsénk, hogy legalább minden harmadik beszél angolul.
Összetolt asztalaink végében két csupalány társaság beszélget, én középről indítok, és ide-oda sasszézok közöttük. Jaki az egyik társaságnál lecövekel. Tudja jól, ha nem is lehet velük igazán beszélgetni, azért apró lépésekben, főleg a meghívólevél mutogatásával biztosítható az előre haladás. Kellemesen be lehet nyomva, mikor az egyik leánynak szerelmet vall. Nekem is lelkendezik, hogy megtalálta a helyi „igazit”. Nem gondolja persze komolyan, de hangulat szempontjából mindenképp hatásos a pillanat.
Nyelvi problémái a másik társaságnál zavart keltenek saját magában, azt hiszi, a lányok szórakoznak vele, és Marci barátunktól eltanult kevésbé kifinomult felszólítással hazavágja az addig kellemesen alakuló társalgást. Nem győzök aztán korrigálni..
Érzi ő is ludasságát, és eltűnik hirtelen a színről. Egyedül maradok a lányokkal. Még jó darabig beszélgetünk, gyűjtöm tőlük a helyi infókat és kedvesek bőszen, de aztán Irináékkal hazafelé veszem az irányt. Főleg mert Jakabot sehol sem találom. De kapatos vagyok én is, ha nem elég szemfülesek a fiatalok és veszik észre barátomat egy orosz társaság közepén óbégatni, bizony elkerüljük egymást. Fiúsra fordul a társaság összetétele, és előkerülnek az eltűntnek hitt hollandok is. Már zár a hely, de Johannes ugatva, vonyítva adja tudtukra, ők még bizony maradnának. Rájuk bízom Jakabot és elindulok a szálloda felé.

Bármennyire se vagyok képben a napokat, órákat illetően, azért csütörtök van, munkanap, így egy mozgásban lévő megapoliszon kell átverekedjük magunkat, hogy vonatra szállhassunk időben. Tisztában vagyunk ennek fontosságával és 11 tájt már szedelőzködünk is. Csak ekkora megapoliszban nem jártunk még. Sem Sanyi, és mi sem sejthetjük, hogy mennyire kiélezett lesz az elindulás. A második kocsi az elsővel ellentétben nem szegett meg minden létező szabályt, haladt forgalommal szemben, mentő és rendőrautó után folyamatosan, így aztán jobb, ha le sem írom, milyen kínok közt várakozunk a csapat másik felére a peronon. Akár a teljes altáji túrát elbukhatjuk, ez járt a fejekben. De ahol nagy a baj, ott közel a segítség is! Négy-öt perccel indulás előtt végre meglátjuk társainkat, kikkel és csomagjaikkal már csak azt a száz métert kell lefutni vagonunkig, mely még csak nem is a Trans-Siberia Express járatának teljes hosszát képezi. Berobbanunk hát a vonatba, ahogy illik. Irány Ázsia! Vagonunk szépsége közel s távol nem hasonlatos az orosz nőkéhez, éppen, hogy teljesen ellentétes előjelű, de szintén nehezen leírható az a látvány és hangulat, ami egy ilyen kocsiban uralkodik. A mosdót leszámítva egy közös tér az egész, a szűkös folyosóból négyszemélyes rekeszek nyílnak kétseggnyi kis asztalkával egyik oldalt, de magán a folyosón is a fal mellett két szinten vannak beépített, alsó szinten asztalkás, ülős hellyé alakítható ágyak.
Tele a vagon már, jegyeink különböző helyekre szólnak. Jakeccal szerencsésen választunk, rögtön a bejárat és a beépített ipari szamovár melletti két hely mellett döntünk. A többiek a vagon túloldalára, legfőképp folyosós helyekre kerülnek, és többet kell szenvedjenek az út alatt, mint mi.
Ráadásul mellettünk tátong félig üresen a plédeknek fenntartott hely, amiket sikerül úgy átcsoportosítani, hogy több helyünk legyen. Ez a társalkodóterünk a következő napokban, éjszaka pedig Atis fekhelye.

Lakótársaink, egy öreg nénike unokájával, a kis Lénával tart hazafelé, ők is Novoszibirszkig utaznak. A kislány nagyon keveset beszél angolul, inkább csak megért ezt-azt. Szép lassan feladjuk a verbális kommunikációt. Éppenséggel nem maradunk szótlanok, mindenki beszél, csak a maga nyelvén, annyit, amennyi jólesik. Ez persze legfőképp számunkra jelent nem kevés örömöt, hangosan beszélünk meg bármit, legyen az nagyközönség elé való, avagy sem.
Mivel Ázsia felé vesszük az irányt, itt már nagyon vegyes az utazótársaság, ráadásul nyílt sínen zajlik az élet. Ideális terep internacionális szociológusoknak, láb és testszagfetisisztáknak egyaránt.

Akarva akaratlanul csöppenünk, akarom mondani, bújunk bele mások arcába és életébe, kerülgetjük őket, ha akarják, ha nem, ha akarjuk, ha nem.
Mindenkinek megvannak a spéci utazási szokásai, ceremóniái, amik a hétköznapi ruhából, utazósba való átvedléssel kezdődnek és a visszaöltözéssel érnek véget.
Rendezkedik mindenki, próbálja magát bepozícionálni erre a három napra, mi is logisztikázunk, és már könnyedebben vesszük fel a ritmust.
Ha nem lennének annyira pofonegyszerűen elkészíthetőek, szakácskönyvet lehetne írni azokból az ételekből, amiket itt fogyasztanak az emberek. A legkedveltebb a háromperces zacskós leves, de ennek is vannak különböző alfajai. A topot a BIG LANCS márkájú jelenti, mert ehhez nagydoboz jár, amiben el is tudod fogyasztani a leveses tésztát, villa, és háromféle tuninganyag is. 25 rubelből meg is van. Említést érdemel a porszerű anyagból nyert krumplipüré is, az elengedhetetlen marozsnaja, a halak és kolbászkák a peron árusainak kínálatából. Bizonyos megállókban halikrából készült lepényt lehet venni, csokival töltött ostyatekercset, húsos, tojásos, krumplis pirogot.
A szamovárban mindig van minimum 70 fokos forró víz, a legkevesebb, hogy szétteázod az agyad éjjel nappal. Ez meg is történik úgy általában.
Az eredendő ok már a homályba vész (biztos a megfázás körül keresendő), de útközben leszoktam a zabálásról. Nem vagyok éhes egyáltalán. Akkor eszem, mikor a többiek és általában ugyanazt. Meg is látszik rajtam a folyamat, először veszem észre, hogy tűnnek el rólam a feleslegek.
Tisztálkodni általában reggel mennek az emberek, de úgy döntök, hogy abban a redvás retyiben elég nekem a budit túlélnem, nem fogok ott mosakodni. Inkább kerülöm bármilyen idegen tárggyal való érintkezést. Ilyen környezetben ez nem hiszem, hogy mániának számítana, szinte az összes falra és ajtóra zsíros, olajos nyák ragad, ezek a kocsik tisztábbak már sohasem lesznek.

Ahogy elhagyjuk a nagyváros környékét, elkezd átalakulni a táj is. Egyre sűrűsödnek a gyönyörű nyírfaerdők, hamarosan fenyőerdőkkel keverednek, aljnövényzetük is egyre színesebb, hatalmas páfrányok zöldellnek még, és hamarosan mocsaras vidékek lepik el a látóhatárt. A felszín formáinak alakulásával keverednek az erdők egymásba, majd tisztul ki a környék, egyre kevesebb a megművelt föld. Bádogtetős faházakat, apró településeket csak a töltések mentén látni. Lassan ránk esteledik.
Térkép szerint arra várunk, hogy még megpillanthassuk az Urál hegyvonulatait, de a lassú emelkedőkön és egy folyóparti sziklakitüremkedésen kívül nem sokat tapasztalunk belőle. Pár óra múlva leojtják a villanyokat, aki eddig nem tette, most már muszájból tér nyugovóra.
Még egy megálló vár ránk 10 óra környékén Szverdlovszkban. Ebben a városban található az a jelzőtábla, aminek balra mutató nyila Európát, a másik Ázsiát mutatja. Nincs szerencsénk ezt megpillantani, de a lassú változást érezzük amúgy is.
Persze akad mindig néhány utas, akinek még lámpaoltás után is viszket a segge, vagy valami egészen más közeli testrésze. Közülük való Ali is, ki mindkét felügyelő lánykának virágcsokorral kedveskedik a koraesti órákban. Ha hihetünk szavainak, próbálkozásait siker koronázta.

Pusker Péter:
5. nap

Ezen a napon sem teszek többet az olvasáson túl (Artur Heye – Három világrész csavargója), de nem bánom a társaságot sem.
Léna mama elindulás óta rejtvényt fejt, kicsi Léna pedig, kiről kiderül, hogy építésznek tanul, smár betöltötte a tizenkilencet is(15-16 évesnek ha kinéz), egész nap a srácokkal zsugázik. Központi bázissá válik az odunk, én fenn az emeleten lapulok, alattam megy az egész napos trécs. Közösen csapunk oda konzervkészleteinknek és a peronokon vásárolt portékáknak egyaránt. Dani és Zsuzsi napjában többször forgatnak, Ákos és Attila is dolgozik, az emberek örömmel fogadják őket és engedik fotózni magukat.
Este újabb fiatalokkal ismerkednek meg a srácok, a Krím félszigetről térnek haza ők is nyaralásukból. Kisjakab tengeri csillagot, kagylókat kap tőlük emlékbe, fotózkodnak és cigarettát csereberélnek.

 

Kérjük, írja meg véleményét:
Név: Szöveg:
E-mail:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
TAGSÁGOK
PARTNER OLDALAK