Pusker Péter:

3. nap

Korán kelünk, mese nincs alapon, aki nem pakol össze időben, könnyen megnézheti magát, és lemarad Moszkva vonatból való skubizásáról. Nézem szomszédainkat is, mindenki csendben, rendben pakolászik, ez a tudatosság elengedhetetlennek is tűnik egy ekkora országban. Mi lenne itt, ha nem működne az embereknek a rend szelleme!
A vonatról leszállás felemelő érzés is lehetne épp, de ennyi csomaggal inkább kászálódás és a maga nemében csoda, hogy egyáltalán problémamentesen megtörténik. Ebben az első pillanattól kezdve segít minket Kozlov Sanyi barátunk, kit a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet egykori munkatársaként, és a Deti Picasso zenekarhoz fűződő kapcsolata révén páran már ismerünk egy ideje. Zsuzsival úgy látom igen jóban vannak, átvállalja motyójának cipelését is, de másoknak is besegít. Nem mondom, de nálam sem ártana némi könnyítés, szarul vagyok még rendesen. A sok csomag cipelésétől meg úgy elkezdek szédülni, hogy észre sem veszem, Jakabbal lassúságom miatt lemaradunk a társaságtól. Nem vészes azért persze a szitu, figyelünk is egymásra, hamar egy rengetegsávos sugárút szélén találjuk magunkat. Sanyi keze lendül és pár pillanaton belül megállít két autót is, ezek az alkalmi taxik fognak minket szállásunkra, Sanyiék lakásába fuvarozni.
Csurig pakoljuk mindkét verdát, alig látunk ki az ablakon. Jobbára feladjuk a nézelődést, de így is leveszem, hogy legalább két olyan épület mellett is elhúzunk, amiket a nagy Lomonoszov Egyetemnek vélek. Kiderül, hogy ebből a jelenségből hét különböző is van a városban, található köztük hotel, és a Külügyminisztérium épülete is hasonló szerkezetű épület.
Mi egy húszemeletes lakótömb óriás tetejére liftezzük fel magunkat, itt él Sanyi Gayával, a Deti Picasso gyönyörű örmény énekesnőjével.
Évente egyszer, általában Ravazdon szoktam Gayával összefutni, de most nem ismer fel. Első körben nem is bánom, mert eddig akárhányszor találkoztunk, mindig történt köztünk apró félreértés, nyelvi nehézségeinknek köszönhetően. Pár éve úgy hallotta tőlem, hogy vicesnek találtam és jót nevettem befordulós experimentális rock koncertjükön, és erre még egy év múlva is emlékezett.
Mikor felérünk hozzájuk, a konyhában sürgölődik, nekünk készít reggelit. Még nem azonosít be, de megdicsérem, mennyire ügyes háziasszony. Csodálkozásomra, nem örül neki valamiért, úgy érzi, pejoratívan használom a háziasszony kifejezést. Nincs igaza, de legalább gyorsan túljutunk az egységnyi félreértésen. Aztán pár perc múlva beazonosít, megvagyok, onnantól kezdve már bátran megy a közös emlékek felelevenítése és a viccelde.
Másnap omlettet készítek a kis csapatnak és álnaívan kérem ki véleményét, leszedjem-e a sajtról a műanyag fóliát reszelés előtt, avagy sem…jót derül ekkor is.
Végre fürdés, zuhanyozás két nap után, ez volt azt hiszem a legjobban várt fordulat mindenki számára. Hamarosan feléled mindenkiben a farkas és az éhség is, muszáj, hogy együnk valamit. Sanyi egyetlen rossz tippjét dobja be a közösbe, a lakásukkal szemközti plaza éttermi részéhez vezet minket. Éreztem, hogy nem ez lesz a legtutibb verzió, de ki voltam éhezve egy orosz levesre, és nem akartam, nem is bírtam volna okoskodni. Szóval próbáltunk valami ehetőt találni, de csak melléfogtam, tálcámat azzal a reménnyel ürítettem a megfelelő erre kiképzett szekrénykébe, hogy nem kell újra látnom ezt a cuccot. Innentől kezdve viszont csak kellemes élmények értek bennünket Moszkvában, attól az apróságtól eltekintve, hogy mindenkit sokkolt a város nem várt szuperszonikussága. Tudtuk, hogy Moszkva világváros, a második vagy harmadik legnagyobb a sorban. És hogy Tokió után a legdrágább, de behasaltunk a látottakon. Luxusból van, vagy legalábbis szeretne itt lenni szinte minden, abból is van, vagy azt a látszatot kelti. Legalábbis a belváros, de most csak ehhez van szerencsénk. Persze le van borítva egy nagy adag szocialista/posztszocialista bájjal az egész, ettől olyan végképp negédes, ez fekheti meg a mi gyomrunkat is.
Akikre viszont semmi panaszunk nem lehet, azok a kiskatonák. Valaki rám szól egy zebránál, hogy lépjek vissza, de a posztos katona kikacsint nagy tányérsapkája alól, és mutatja menjek nyugodtan. Pár perccel később Attilával és Jakabbal nyugodtan sétálunk át a Kreml „turista főkapujának” fémdetektoros rendszerén, két kiskatona még kedvesen kérdezősködik is érkezésünk felől. Persze így elég könnyű, tudatunk tiszta, nem szennyezi annak a ténynek csalfa létezése, hogy mindezért párszáz rubelt le kellett volna perkálni már előtte. A többiek sajnos nem tudnak utánunk jönni. De ha már mink itt vagyunk, csak járunk egyet kedves barátim!
Legkedvesebb élményünket annak a turistának köszönhetjük, aki egy épület előtt hosszan kígyózó sor közepén álldogál, és mikor megkérdezzük tőlem ugyan aztán mire ez a várakozás, azt feleli, hogy nem tudja. Ja, a turizmus hatékony működőképességének egyik csimborasszója pont ez a várakozás/várakoztatás lehet. Véletlenül sem sajnáljuk, hogy nem látjuk, mi van benn, dől belőlünk a röhögés, mikor odébb állunk.
Azért megbámuljuk mi is a hatalmas cári ágyút, ez akkora méretben pompázik, hogy felfogni képtelenség, hogy tudták ezt használni. Bár ha egy orosz építette, akkor biztos működött. Rosszmájúság lakozik bennünk, és irigységgel vagyunk fertőzve már rég, ekkora cári ágyúra méltán lehet büszke a nép és maga Putyin elnök is. Szerepéből kifolyólag az egyik legkóserebb vodka az ő neve, azazhogy Putinka márkanév alatt fut. Normálná! Barátaim, úgy szeretnék nektek ebből néhány rekesszel hazaszállítani!

Kremlből ki, Vörös térre be! Nagyjából ez a tervünk, de közben egy parkon haladunk át, és itt szembesülünk, azt hiszem először azzal a mély tapasztalással, ami az orosz lányok szemrevételezése közben rögzül újra és újra a férfi tudatban. Képek sorozatát illeszteném be ide szívem szerint buszmegállókról, fagylaltárus előtti sorokról, mozik előtti terekről… Nem érdemes fecserészni e témakörben többet, Isten áldásai ők, úgy ahogy vannak! A minőség mellett a mennyiség is szót érdemel, szédítő egy érzés e két jellemző konstellációja. Mikor az ismeretlen katona sírjához és az őrségváltáshoz érünk is kitart a hatás, bódultan esünk túl első igazoltatásunkon is.

Mély megrendüléssel, lassan haladunk el Vlagyimir Iljics mauzóleuma előtt. Ha még mindig az oroszok járnának ebbe a szentélybe, magunk is betérnénk örömmel, de a turisták között nehéz lesz az átszellemülés, ha egyáltalán belevágunk majd ebbe az időutazásba.
Találkozási pontunkat időben megtaláljuk, Sanyi vezet tovább minket egy klasszik ruszki ivóba, majd egy hangulatos bárban folytatjuk az estét. Én még gyógyszer hatása alatt vagyok, nem is bírok benyomni, nem úgy a csapat teljes egésze. Felszabadultan énekelve az autórádióval taxizunk aztán haza, Gaya vacsorával vár minket.
Raviolinak vélem, de az oroszoknak megvan a saját hússal töltött tésztájuk, pilményinek hívják, könnyű kis finom étel, ha nem viszed túlzásba..
Én már a lefekvéshez készülök, mikor Kisjakab bulizásra ösztökéli a társaságot. Aztán valahogy mégis ő az, aki hirtelen bealszik a buli és a nagy kanapé közepén.
Utol is éri végzete, az ilyen csávókra az internet világa óta tudjuk, milyen borzalmak várnak. Köldökébe gulyáskrém csöppen, nadrágjából kis uborkák merednek az égnek, és kap egy NOVOSIBIRSK tetkót is a sörhasára.
Sanyi még a nap végén is meglep egyszer, külön ágyat kapok, mint pihenésre ítélt beteg. Figyelmeztet is, fogadjam el, a következő napokban nem lesz hasonlóban részem.

Augusztus 29 – szeptember 1.
MOSZKVA – NOVOSZIBIRSZK (Trans-siberia Express)

Pusker Péter:

4. nap

Pusker Péter:
6. nap
Attila újra a bejárat melletti rekeszben éjszakázott, ez az egyik legkellemetlenebb pont a vagonban. Reggel mellette állnak sorba az emberek szabad mosdóra várva, és lötyögtetik tőle pár centire forró vízzel töltött poharaikat. Nem véletlenül tartják ezen a pokrócokat, most már elhiszem.
A napközbeni rutinok tökéletességre vannak már fejlesztve, de kezd fogyni a májkrémes konzervkészlet. Jól jön az eddig kevésbé menő káposztás verzió.
Ákossal és Jakabbal felkutatjuk az étkezőkocsit, finom savanykás levest és hússzeleteket rendelünk kartoskával a szemrevaló pincérlánytól. Ki vagyunk éhezve a szépségre, örömmel vesszük, hogy elhúzódik a rendelés.

Nagy nap ez a mai, hamarosan megérkezünk Novoszibirszkbe, Szibéria másfélmilliós fővárosába.
Az Ob folyón való átkelés az első élmény, utána már panelházak, irodaépületek, hamarosan a mozdony múzeum felől érünk a vasútállomásra.
Egy fesztiválközeli ember, Szlava már vár minket a peronon. Búcsút veszünk hát útitársainktól, rövid kézfogással üdvözöljük a kis Léna aranyfogú édesapját, és ígérjük, találkozunk még majd valamelyik moziban.
Hamar kiderül, egy szállodában leszünk elszállásolva ezen a napon. Ha pedig tartani akarjuk a megbeszélt időpontokat, szerencsés már most átállítani az órákat. Újabb három óra plusz, ez azt jelenti, összesen öt órával vagyunk előbbre az otthonihoz képest.
Három nap után újra lefürdünk, de nincs sok idő pihenésre, külföldi vendégtársaink és kísérőink már várnak ránk a hotel bejáratánál.
Az alapinfókat azonban már tudjuk, férfimosdó minden emeleten, női csak kétszintenként, később zuhanyzót csak a harmadikon és hatodikon találok.
Két holland és egy német filmes, kiket már a MEDIAWAVE Passport Controljáról ismerünk, csatlakozik a csapathoz, illetve Anja, a moszkvai filmes lány, ki már szintén járt nálunk.
Valahogy odakeveredik két kísérőlány is, de azon kívül, hogy beszélnek angolul, nem sok értelme lesz aztán jelenlétüknek. Valaki azt mondja, miután kiderült, nem pénzes külföldi filmistenek vagyunk, nem nagyon erőltetik meg magukat, csendesen teázgatják át aztán az egész estét.
Jenőtől, Gorgótól már hallottam a Truba nevű bárról. Annak ellenére, hogy már elég vegyes programmal bír, helyi szinten még mindig „a jazzklubként” él a tudatban. Ide tartunk mi is első éjszakánkon.
Az utcafronton semmi felirat nem jelzi a klubot, az alaksorban egy régi ruhásszekrényből kialakított bejáraton áthaladva viszont már helyben találjuk magunkat.

Hangulatos koncertbe és régi barátaink társaságába csöppenünk hirtelen. Eljött a fesztivál igazgató nagyasszonya Ella, és itt van Irina is, kivel heteket töltöttünk el nyáron közösen a ravazdi művészeti táborban, illetve Pulán a Művészetek Völgyében. Ő volt zenei workshopunk dokumentátora.

A zenekar kellő vehemenciával veti bele magát az orosz, francia, arab dalok füstös világába, Odessza tengerparti matrózkocsmáiban képzeltem el eddig hasonló keveredésű alkoholgőzös zenét.
Kisjakabban is megvan a lendület, kapásból két üveg vodkát rendel. De fáradt a társaság, lassan tünedeznek el és szivárognak vissza a hotelba többiek.
Ketten maradunk, Jakab mindenkit megtáncoltak maga körül, a pasik csak figyelik, mit művel a csajaikkal. Én még nem bírom a tempót, de minden lánycsapatot meginvitálok asztalunkhoz, kik tanácstalanul nézelődnek szabad ülőhely felé. De nem is kell őket noszogatni, és ma van olyan szerencsénk, hogy legalább minden harmadik beszél angolul.
Összetolt asztalaink végében két csupalány társaság beszélget, én középről indítok, és ide-oda sasszézok közöttük. Jaki az egyik társaságnál lecövekel. Tudja jól, ha nem is lehet velük igazán beszélgetni, azért apró lépésekben, főleg a meghívólevél mutogatásával biztosítható az előre haladás. Kellemesen be lehet nyomva, mikor az egyik leánynak szerelmet vall. Nekem is lelkendezik, hogy megtalálta a helyi „igazit”. Nem gondolja persze komolyan, de hangulat szempontjából mindenképp hatásos a pillanat.
Nyelvi problémái a másik társaságnál zavart keltenek saját magában, azt hiszi, a lányok szórakoznak vele, és Marci barátunktól eltanult kevésbé kifinomult felszólítással hazavágja az addig kellemesen alakuló társalgást. Nem győzök aztán korrigálni..
Érzi ő is ludasságát, és eltűnik hirtelen a színről. Egyedül maradok a lányokkal. Még jó darabig beszélgetünk, gyűjtöm tőlük a helyi infókat és kedvesek bőszen, de aztán Irináékkal hazafelé veszem az irányt. Főleg mert Jakabot sehol sem találom. De kapatos vagyok én is, ha nem elég szemfülesek a fiatalok és veszik észre barátomat egy orosz társaság közepén óbégatni, bizony elkerüljük egymást. Fiúsra fordul a társaság összetétele, és előkerülnek az eltűntnek hitt hollandok is. Már zár a hely, de Johannes ugatva, vonyítva adja tudtukra, ők még bizony maradnának. Rájuk bízom Jakabot és elindulok a szálloda felé.

Bármennyire se vagyok képben a napokat, órákat illetően, azért csütörtök van, munkanap, így egy mozgásban lévő megapoliszon kell átverekedjük magunkat, hogy vonatra szállhassunk időben. Tisztában vagyunk ennek fontosságával és 11 tájt már szedelőzködünk is. Csak ekkora megapoliszban nem jártunk még. Sem Sanyi, és mi sem sejthetjük, hogy mennyire kiélezett lesz az elindulás. A második kocsi az elsővel ellentétben nem szegett meg minden létező szabályt, haladt forgalommal szemben, mentő és rendőrautó után folyamatosan, így aztán jobb, ha le sem írom, milyen kínok közt várakozunk a csapat másik felére a peronon. Akár a teljes altáji túrát elbukhatjuk, ez járt a fejekben. De ahol nagy a baj, ott közel a segítség is! Négy-öt perccel indulás előtt végre meglátjuk társainkat, kikkel és csomagjaikkal már csak azt a száz métert kell lefutni vagonunkig, mely még csak nem is a Trans-Siberia Express járatának teljes hosszát képezi. Berobbanunk hát a vonatba, ahogy illik. Irány Ázsia! Vagonunk szépsége közel s távol nem hasonlatos az orosz nőkéhez, éppen, hogy teljesen ellentétes előjelű, de szintén nehezen leírható az a látvány és hangulat, ami egy ilyen kocsiban uralkodik. A mosdót leszámítva egy közös tér az egész, a szűkös folyosóból négyszemélyes rekeszek nyílnak kétseggnyi kis asztalkával egyik oldalt, de magán a folyosón is a fal mellett két szinten vannak beépített, alsó szinten asztalkás, ülős hellyé alakítható ágyak.
Tele a vagon már, jegyeink különböző helyekre szólnak. Jakeccal szerencsésen választunk, rögtön a bejárat és a beépített ipari szamovár melletti két hely mellett döntünk. A többiek a vagon túloldalára, legfőképp folyosós helyekre kerülnek, és többet kell szenvedjenek az út alatt, mint mi.
Ráadásul mellettünk tátong félig üresen a plédeknek fenntartott hely, amiket sikerül úgy átcsoportosítani, hogy több helyünk legyen. Ez a társalkodóterünk a következő napokban, éjszaka pedig Atis fekhelye.

Lakótársaink, egy öreg nénike unokájával, a kis Lénával tart hazafelé, ők is Novoszibirszkig utaznak. A kislány nagyon keveset beszél angolul, inkább csak megért ezt-azt. Szép lassan feladjuk a verbális kommunikációt. Éppenséggel nem maradunk szótlanok, mindenki beszél, csak a maga nyelvén, annyit, amennyi jólesik. Ez persze legfőképp számunkra jelent nem kevés örömöt, hangosan beszélünk meg bármit, legyen az nagyközönség elé való, avagy sem.
Mivel Ázsia felé vesszük az irányt, itt már nagyon vegyes az utazótársaság, ráadásul nyílt sínen zajlik az élet. Ideális terep internacionális szociológusoknak, láb és testszagfetisisztáknak egyaránt.

Akarva akaratlanul csöppenünk, akarom mondani, bújunk bele mások arcába és életébe, kerülgetjük őket, ha akarják, ha nem, ha akarjuk, ha nem.
Mindenkinek megvannak a spéci utazási szokásai, ceremóniái, amik a hétköznapi ruhából, utazósba való átvedléssel kezdődnek és a visszaöltözéssel érnek véget.
Rendezkedik mindenki, próbálja magát bepozícionálni erre a három napra, mi is logisztikázunk, és már könnyedebben vesszük fel a ritmust.
Ha nem lennének annyira pofonegyszerűen elkészíthetőek, szakácskönyvet lehetne írni azokból az ételekből, amiket itt fogyasztanak az emberek. A legkedveltebb a háromperces zacskós leves, de ennek is vannak különböző alfajai. A topot a BIG LANCS márkájú jelenti, mert ehhez nagydoboz jár, amiben el is tudod fogyasztani a leveses tésztát, villa, és háromféle tuninganyag is. 25 rubelből meg is van. Említést érdemel a porszerű anyagból nyert krumplipüré is, az elengedhetetlen marozsnaja, a halak és kolbászkák a peron árusainak kínálatából. Bizonyos megállókban halikrából készült lepényt lehet venni, csokival töltött ostyatekercset, húsos, tojásos, krumplis pirogot.
A szamovárban mindig van minimum 70 fokos forró víz, a legkevesebb, hogy szétteázod az agyad éjjel nappal. Ez meg is történik úgy általában.
Az eredendő ok már a homályba vész (biztos a megfázás körül keresendő), de útközben leszoktam a zabálásról. Nem vagyok éhes egyáltalán. Akkor eszem, mikor a többiek és általában ugyanazt. Meg is látszik rajtam a folyamat, először veszem észre, hogy tűnnek el rólam a feleslegek.
Tisztálkodni általában reggel mennek az emberek, de úgy döntök, hogy abban a redvás retyiben elég nekem a budit túlélnem, nem fogok ott mosakodni. Inkább kerülöm bármilyen idegen tárggyal való érintkezést. Ilyen környezetben ez nem hiszem, hogy mániának számítana, szinte az összes falra és ajtóra zsíros, olajos nyák ragad, ezek a kocsik tisztábbak már sohasem lesznek.

Ahogy elhagyjuk a nagyváros környékét, elkezd átalakulni a táj is. Egyre sűrűsödnek a gyönyörű nyírfaerdők, hamarosan fenyőerdőkkel keverednek, aljnövényzetük is egyre színesebb, hatalmas páfrányok zöldellnek még, és hamarosan mocsaras vidékek lepik el a látóhatárt. A felszín formáinak alakulásával keverednek az erdők egymásba, majd tisztul ki a környék, egyre kevesebb a megművelt föld. Bádogtetős faházakat, apró településeket csak a töltések mentén látni. Lassan ránk esteledik.
Térkép szerint arra várunk, hogy még megpillanthassuk az Urál hegyvonulatait, de a lassú emelkedőkön és egy folyóparti sziklakitüremkedésen kívül nem sokat tapasztalunk belőle. Pár óra múlva leojtják a villanyokat, aki eddig nem tette, most már muszájból tér nyugovóra.
Még egy megálló vár ránk 10 óra környékén Szverdlovszkban. Ebben a városban található az a jelzőtábla, aminek balra mutató nyila Európát, a másik Ázsiát mutatja. Nincs szerencsénk ezt megpillantani, de a lassú változást érezzük amúgy is.
Persze akad mindig néhány utas, akinek még lámpaoltás után is viszket a segge, vagy valami egészen más közeli testrésze. Közülük való Ali is, ki mindkét felügyelő lánykának virágcsokorral kedveskedik a koraesti órákban. Ha hihetünk szavainak, próbálkozásait siker koronázta.

Pusker Péter:
5. nap
Ezen a napon sem teszek többet az olvasáson túl (Artur Heye – Három világrész csavargója), de nem bánom a társaságot sem.
Léna mama elindulás óta rejtvényt fejt, kicsi Léna pedig, kiről kiderül, hogy építésznek tanul, smár betöltötte a tizenkilencet is(15-16 évesnek ha kinéz), egész nap a srácokkal zsugázik. Központi bázissá válik az odunk, én fenn az emeleten lapulok, alattam megy az egész napos trécs. Közösen csapunk oda konzervkészleteinknek és a peronokon vásárolt portékáknak egyaránt. Dani és Zsuzsi napjában többször forgatnak, Ákos és Attila is dolgozik, az emberek örömmel fogadják őket és engedik fotózni magukat.
Este újabb fiatalokkal ismerkednek meg a srácok, a Krím félszigetről térnek haza ők is nyaralásukból. Kisjakab tengeri csillagot, kagylókat kap tőlük emlékbe, fotózkodnak és cigarettát csereberélnek.