Szeptember 4. ALTÁJ
.
Az oldalon látható képeket Szabó Péter, a PASSPORT CONTROL Workshop tanára készítette.
.
Hartyándi Jenő:
.
A 10 órás indulás előtt Ella röpgyűlést hívott össze és a következőket mondta a beszéd közben egyre jobban megszeppenő társaságnak.
Meg kell, hogy mondja, hogy teljesen felkészületlennek tart bennünket az Altáj belső részeire való látogatásra. Az Altáj főutak menti, oroszok által lakott részei és a turista helyek veszélytelenek, de a belső, altáji őslakók által lakott részek nagyon veszélyesek, mert az őslakos férfiak sokat isznak, és részeg állapotban teljesen kontroltvesztettek. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit tesznek, nagyon sok erőszakos dolog és gyilkosság történik köztük. Az idegeneket, turistákat különösen nem szeretik, mert az a jólétet látják rajtuk, ami nekik nem adatik meg elzárt, hagyományőrző viszonyaik között. De a televízióból meg látják, hogy mi van a nagyvilágban. Kérte, hogy öltözködjünk úgy, hogy minél kevésbé nézzünk ki turistának és ne kovályogjunk el külön-külön a falvakban. Mégsem jön velünk, de szerzett egy rutinos vezetőt, aki ismeri a helyi viszonyokat, embereket és arra kér bennünket, hogy nagyon óvatosak legyünk, és ha vezetőnk jelez, azonnal szálljunk be a kocsiba.
Sajnos sok mindenben igazat kellett adnom Ellának. Fiataljaink totál felkészületlenek voltak az ilyen néprajzi jellegű filmes és fotós munkára. Elmondtam, hogy rajtam sem véletlenül van hosszú nadrág a jó idő ellenére, hanem mert tudom, hogy a keleti emberek nem tekintik férfinak, lenézik a rövid nadrágos vagy meztelen felsőtestű férfiakat. A nőknél sem illő meztelen testrészeket villogtatni. Mondanom sem kell, a többség mindezen kritériumoknak nem fellelt meg. Morgolódva, vádaskodva, hogy miért nem mondtuk mindezt korábban, megszeppenve gyorsan átöltözködtek. Felajánlottam, aki az előzmények után nem akar eljönni, alkalma van a másik, raftingoló csapathoz csatlakoznia. Láttam, néhányan ingadoznak, de végül mindenki eljött. Hogy miért nem figyelmeztettem őket mindezekre? Ezen emberi veszélyhelyzetről én sem tudtam, öt éve a hippiknél mindezt nem érzékeltük, mással meg nem találkoztunk. Az öltözködés miatt meg hiába papoltam volna, nem szoktak ilyenekre figyelni, komolyan venni. Most ebben az erőteljes és hirtelen összeállításban ellenben tanulságosan hatott. Emlékszem rá Flóra lányom is milyen ruhákban jött el a dzsungáriai turnéra 17 éves korában és pár nap után mennyire látványosan átalakult önfelismerésből az öltözködési stílusa. Ezekre a dolgokat fel kell ismerni, vagy előre készülni, informálódni kell. De itt erre nem volt lehetőség, mert információhoz hozzáférni nem lehetett, és két nap mélymerülés kevés a korrigálásra. De biztos nem felejtik el mindezt a jövőre nézve.
Ugyanakkor Ella felkészítésének volt egy kicsit olyan érzete, hogy mintha indián rezervátumba mennénk, vagy otthon, ha valaki cigánytelepre készül, hall ilyesmit előzetesben azoktól, akik sosem voltak ott, de hallottak róla. De akkor is hasznos volt e kezdeti rémületkeltés, a társaság sokkal összekapottabban, immár várakozással telve (nem vagyok meggyőződve, hogy a többségben volt-é valamilyen elképzelés arról mi vár ránk) indult az első célpont felé.
_430x288t0_ic.jpg)
A terv az volt, hogy bemegyünk a közelebbi őslakos terület, főút menti járási központjába (Besh-Ozyok, Shebalinskiy rayon/régió) és a novoszibirszki fesztiválra, meg a rokonságtudatra hivatkozva kérjük a segítségüket. Azt akartuk elérni, hogy a faluvezetők felé jelezzék érkezésünket, hogy azok segítsék mozgásunkat, mert korábbi autentikus terepeken való forgatásaimról jól tudtam, hogy egy faluba beállítva ismeretlenül és kamerákat elővéve szinte semmi esélye sincs az embernek kerítésen belül kerülni. Ahhoz azt a hitet kell kelteni, hogy valakit ismerünk a helyiek közült. Ha egy kapcsolat kialakul, azon keresztül már tovább görgethető a folyamat.

Bementünk a járási hivatalban, ahol nagy tanácstalanság fogadott bennünket. Éppen valami gyűlés volt, ahol az összes környező főnök bent volt. De szerencsére eszembe jutott, hogy azt is erőltetni lehetne, hogy nincs-e valami helyi zenész kéznél, mert zenészeikre büszkék a falusiak, és a büszkeség eltereli a figyelmet arról, hogy mi tulajdonképpen forgatni akarunk. A zenélést egészen másképp értékelik. Szerencsénk volt, egyszer csak belöködtek egy leginkább az észak-amerikai indiánokra hasonlító, hosszú hajú, basseball sapkás fiút. Artjom Chepkonakov a neve, a továbbiakban a kiejtés szerint Artyom. Később kiderült, hogy a szomszédos iskola zenei részéből hívták át, épp aznap kezdett tanítani, tehát teljesen friss pedagógus volt. 24 éves. Ismételten hangsúlyoznom kell a szerencsét, mert nyilván őt azért húzták elő, mert a legegyszerűbb volt. A legkevesebb vizet zavart, ezzel letudhatták a dolgot. Ha megsejtik, hogy egy későbbi fesztiválszereplés lebeghet a levegőben, bizton a legtekintélyesebb és vélhetően számunkra legérdektelenebb zenészt mutatták volna meg. Mind ezt oly sokszor tapasztaltam keleti útjaimnál.
_430x288t0_ic.jpg)
Artyom mondta, hogy az egyik szomszéd, de nem főút menti faluban ismer egy másik hagyományőrző énekest, akivel már szerepelt együtt. Beugrott az iskolába hangszereiért. Pengetős helyi hangszert (topshuur /kiejtés: topsor), népi furulyát és dorombot hozott magával. De mielőtt elindultunk volna, a közvetítésben közreműködő hivatalnok néni kedvesen elárulta, hogy nagyon ügyes ám a fiú, járási versenyen nyert, első helyet torokéneklésben. Ekkor még csak mosolyogtunk ezen. Hisszük, ha látjuk, halljuk!

Kidöcögtönk pár hágón átkelve az említett faluba. Az elöljáróságon nem találtunk senkit, így a srác javaslatára elindultunk a faluban, hogy megkeressük ismerősét. Természetesen nem találtuk otthon, de a szomszédok mondták, hogy egy másik háznál van. Ekkor már elég nagy csődület lett a faluban.
_430x288t0_ic.jpg)
Egyre több helyi dugdosta ki a fejét a kerítésen, mert hát – ismerjük be - 10 fehér ember, többségüknél kattogó fotó vagy videó kamera, meglehetős turisztikus jelenséggé tett bennünket. Pedig ennek elkerüléséről beszéltünk előtte. E persze reménytelen feladat volt ilyen tömegben.

De ismét nagy szerencsénk volt, mert betértünk egy ház udvarába, ahol egy öreg néni fogadott bennünket. Majd egy másik is előkerült, aki legalább 100 évesnek nézett ki.
Aztán ők eltűntek a házban, mi meg megkértük a zenész fiút játsszon nekünk valamit. Ekkor esett le először az állunk. A gyerek nagyon jó volt, de hírtelen ismét elékerültek a nénik, most már hárman, közülük ketten népviseletben. Nyilván meg akarták mutatni, hogyan őrzik a hagyományt.

Ez egyik nénit még egy dal éneklésére is sikerült rábeszélni. Közben beállított egy nem túl szimpatikus nő, én hivatalnoknak néztem, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Valamit beszélgetett Gabival, tolmácsunkkal, azt gondoltuk minden rendben, rászóltak a központból, most ellenőrzi, mit művelünk. Aztán végig jött velünk.
_430x288t0_ic.jpg)
Zajlottak a felvételek, meglehetősem zaklatott állapotban, mert annyi minden érdekes történt körülöttünk, hogy mindenki csak kapkodta a fejét és a gépét, próbálta a másik figyelmét felhívni az új történésre. A nénik fenyőmaggal, meg kefirszerű, finom itallal kínáltak, ami ott csorgott az orrunk előtt egy vászonzacskóból egy fa sajtárba.

Aztán átmentünk pár házzal arrább, ahol lóbőrt csereztek. Szíjakat és egyéb lószerszámokat gyártottak belőlük. Hirtelen szinte egy egész „néprajzi múzeum” lépett működésbe számunkra a falu képében, azzal az apró különbséggel, hogy itt minden real time-ban zajlott. Minden tevékenység és szerszám valós napi tevékenységet takart, segített, szolgált. De el kellett hagynunk a falut, mert már akkora csődület kezdett kerekedni, hogy vezetőink jobbnak látták a továbbállást. De közben nénikék finom füstölt sajtokkal, kefirekkel, fenyőmaggal kínálgattak bennünket. De kezdtek megjelenni az erősen düledező férfiak. Bár agresszivitásnak nem tapasztaltuk nyomát, csak az otthon is megszokott illuminált közeledéseknek.
_430x288t0_ic.jpg)
A másik falu felé menet ismét egy erős emelkedővel kísért hágón kellett átkelnünk. Az előbb már említett nem túl szimpatikus néni előtte elmondta, hogy az ő népük minden magaslatot tisztel, természeti vallásukból adódóan a hegy szelleme tiszteletére a hágón áthaladva leveszik fejfedőjüket és szalagokat kötnek a fákra, de akinél nincs szalag, az rakhat egymásra köveket. Az is tisztelet a hegy szelleme előtt. Megtiszteltük mi is a szellemet. Kicsit továbbmenve, amikor már rá lehetett látni a következő völgyben lévő célfalura, megállítottuk az autót. Itt már elég jó felvételeket sikerült - két kamerával - készíteni zenészünkről. A srác egyre jobban lazult és egyre dögösebb számokat játszott. Pl. a lovaglásról.
_430x288t0_ic.jpg)
Az első házba, ahová beinvitáltak bennünket, és a falu többi házában is általában volt ail, az a bizonyos jurtaszerű fa építmény, amiről megtapasztaltuk, hogy konyhaként használják. Valamiféle olyan szereppel, mint a mi nyári konyhánk falvainkban. Itt is szomszédságában épült, általában nagyon jól kinéző faházakban laknak. Mert fa, kiváló minőségű fenyőfa van itt mindenfelé, bővében.

A házigazda az ail-ba invitált bennünket, ahol TV is volt, ágy, padok, asztal. Szóval minden, ami a mi nyári konyháinknak is kelléke. Beszélgettünk, hogy mit termelnek, milyen állataik vannak. Kiderült, hogy ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Gyimesben az állatokat, nem a völgyben lévő faluban, hanem a hegyi legelőkön tartják, ahol másik házuk is van és a családból valaki mindig az állatokkal marad. Télre sem hajtják be őket a faluba. Nekik pl. 30 lovuk, 20 tehenük, kecskéik, birkáig, disznóik vannak. Mert az altájiak nem mohamedánok és nem is buddhisták, hanem sámánhitűek. Tehát a disznót is tartják, eszik. Egyébként azt mondták, hogy a són kívül mindent megtermelnek maguknak. És az állatok minden porcikáját vagy feldolgozzák, vagy megeszik. Itt aztán jött egy demonstráció, amelyet egyikünk sem tud azóta elfelejteni.

A házigazda elővett a gőzölgő fazékból és tárcára rakott egy általunk értelmezhetetlen húsfélét, amit többen lófasznak néztek, de rákérdezve ennél sokkal izgalmasabb étek várt ránk: ló bélbe töltött ló bél. Vastagbélbe töltött vékonybél. Némiképp hasonlatosan a mi disznósajtunkhoz. Elég éhesek voltunk, mert utoljára reggelire ettünk, meg a nénik kínálásai töltötték hasunkat, ezért különböző lelkesedéssel és erőltetett jópofasággal, hogy mi kemény gyerekek vagyunk, elkezdtük enni. Szerintem senki sem evett belőle egy karikánál többet, amit a házigazda előtte látványosan felszeletelt nékünk. Szerencsére rögtön szeletelt hozzá hagymát, az sokat segített a külső, vastagbél meglehetősen gumiszerűen szétrághatatlan állagának leküzdésében. Egy karikához általában mindenki megevett egy fej hagymát és rengeteg kenyeret és itta rá az egyébként finom tejes teát. Az mindenesetre bebizonyosodott, hogy a lóbél nagyon gazdaságos étel. Többen egy egész életre jól laktunk belőle.

Eme speciális gasztronómiai élmények közben elkezdett zuhogni az eső (egyébként egész nap borús, de kellemes meleg idő volt, úgy 20 fok körül), átfutottunk még a szomszédos lakóházba.
_430x288t0_ic.jpg)
Tiszta, rendezett, hasonló, mint a mi falusi házaink. Majd még megmutatták a helyi iskolát, ami a tanítás megkezdése előtt nagyon ki volt vikszolva. És meglepetésre még internet is van benne. Nagyon kis faluban voltunk. Kb. 20 gyerek jár itt négy osztályba. Mondtuk nekik, hogy nálunk az ilyen iskolákat már bezárják. Ott nem lehet, mert a falvak olyan messze vannak és hágókkal elválasztva, hogy a hosszú télen gyakran járhatatlanná válnak az utak.

Közben Artyommal is folyamatosan kommunikáltunk, és felvetettem, mi lenne, ha a forgatott anyag róla szólna, ő vinne el bennünket különböző helyekre (ellentétben a másnapra tervezett távolabbi falvak meglátogatásával), mert említette, hogy szívesen megmutatná másnap szülőfaluját, ami messzebb, még beljebb van a hegyek között. Ez tetszett mindenkinek.

Elbúcsúzva házigazdáinktól a hágó teteje előtt a nem túl barátságos nő megállította az autót, és azt mondta, megkínál bennünket egy tejből készített speciális helyi pálinkával, amit füstölt sajt pálinkának neveztünk el . Tényleg olyan íze volt. Nem volt ihatatlan, de nem is volt a legjobb. És náluk guggoló helyzetben kell inni. Hát ittunk, így! Van aki kétszer, háromszor is meghúzta.
De itt keletkezett valami feszültség, amit Gabi tolmácsunk csak másnap árult el (nem egy nagyon közlékeny fajta), mert amikor a nénit kiraktuk a falujánál, igen hirtelen indult el a sofőrünk, aki egyébként nagyon jó fej volt. És a néni igen mérgesen nem akarta elengedni a buszt. De mi ezt belülről nem érzékeltük, mert közben részeg férfiak kezdték körülállni a kocsit, és arra koncentráltunk. Szóval gyorsan odébbálltunk és este 10-re, élményekkel telve visszaértünk táborhelyünkre. Ahol várt bennünket a szokásos vacsora és bánya. Kezdtünk beépülni a táborhelybe, már úgy beszéltünk róla, hogy megyünk haza. A kajákat kiadó mama, már kifejezetten szeretett bennünket és egy csomó kiváltságunk kezdett lenni.
_430x323t0_ic.jpg)
Itt kell megjegyeznünk, hogy a mellénk adott vezetőnk, aki egyébként lassan kiderült, hogy egy fiatal szent pétervári operatőr, nagyon megkedvelte a társaság egy részét. Pusit, Kisjakabot. És ez az érzés kölcsönös volt. Nem akadályozta semmiben a mozgásunkat, tényleg segített és szerintem egy idő után elkezdte élvezni a velünk való együttlétet. Egyébként ő úgy került ide, hogy az apja híres Altáj szerelmes, aki könyvet adott ki a térségről és most abból élnek, hogy expedíciókat, túrákat szerveznek a hegyekben, hegymászásra és raftingolásra. Ő és a bátyja is dolgozik benne. Meg filmeket is csinálnak a csoportok mozgásáról. Van weboldaluk is.


A sofőrünket sem kell kihagyni, mert először mogorva embernek tűnt, de lassan oldódott és mindent megtett, a néha meglehetősen szétesett társaságunk kényelme érdekében. Egyszóval nemcsak elviselt bennünket, és nem morgott semmiért, hanem rendkívül jól és határozottan vezetett ezen a nem éppen egyszerű terepen.


