Ma, a Nemzeti Összetartozás napján, a népfőiskolás életérzésbe a Cimbi tánc-filmje és Tamás fiam rövid esszéje is helyet kér. Tartást adnak.
Orbán Árpi
****
Pestre szakadt gondolatok
Orbán Tamás BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Jelenkortörténet és Nemzetközi Kapcsolatok Szak, II. MA.
Az áruló a Baross utcai kormányablak várórészlegén üldögélt és a feliratokat böngészte. Még mindig el tudott mélázni azon az egyszerű tényen, hogy mindent tökéletesen ért, ami a plakátokra és a képernyőkre van írva. Különösen az ékezeteket szerette, volt bennük valami egészen különleges és megnyugtató. Talán egyfajta igényesség vagy elegancia, amihez nem volt teljesen hozzászokva. Hasonló meleg érzés töltötte el, amikor leugrott a kisboltba kenyérért, vagy amikor az utcán valaki megszólította és aprót kért tőle. Bárhova ment, nem kellett megerőltetnie magát, mert az emberek magyarul szóltak hozzá, és ő magyarul válaszolhatott. Két év után is apró csodának élte meg ezt a mindennapokban, sőt olyannyira, hogy sokszor el is feledtette vele, hogy ő mi is voltaképpen. Már pedig azt igazán nehéz elfelejteni, hogy az ember egy áruló.
Most eszébe jutott, de gyorsan a tudata hátsó fertályába tuszkolta a szégyenét. Végül is valamit kell kezdeni vele. Körülnézett. Mindenki el volt a saját kis világában. A legtöbben a telefonjukat bűvölték, mások unottan nézték a plafont. Egy anya a kisgyerekét próbálta csitítgatni, egy kínai pár gondterhelten vitatkozott egy üres űrlap fölött, és egy látványosan összetartozó, nagyobb társaság pedig a biztonsági őrrel veszekedett valami roppant lényegtelen problémán. Egyszóval senki se figyelt rá, és ami valahol mélyen, a közöny felgyűrődött rétegei alatt egy kissé még zavarta is, senki nem vette észre, hogy ő egy áruló.
Pedig tele volt velük a város. Legtöbbjük fiatal volt, húszasok, talán harmincasok lehettek. Egyetemre jártak, dolgoztak, élték az életüket, mint mi mindannyian. Reggelente ők is szótlanul ültek a metrón, esténként nevetve korzóztak a belváros utcáin, hétvégén házibulikat szerveztek, és ha szép volt az idő, akkor kimentek a Szigetre vagy a Gellért-hegyre, hogy megcsodálják a Dunán táncoló fényeket. Egyszóval semmi különös nem volt bennük, kívülrőlszakasztott olyanok voltak mind a város több ezer álmoktól roskadó, naiv és lelkes fiatalja.
Mégis, belül mások voltak. Alapvetően mások. Volt valamiféle teher a vállukon, egy nyomás, amit a pestiek soha nem érezhettek meg, ami őket nem érintette és ezért más vállán sem vehették észre. Hatalmas büszke sasként telepedett az árulókra ez a teher, s hideg tekintettel kémlelt körbe mindegyikük válláról. De még ők maguk sem vették észre. A legtöbbjük nem volt mivoltának kellő tudatában, s bár egyesek érezték a madár súlyát vagy az időnként enyhén beléjük mélyedő karmokat, mégsem tudták mi okozza ezt az érzést. Mert árulóvá csak vakon lehet válni. Vakon, tudatlanul, naivan és talán fiatalon. És bár Krisztus megbocsátott a vakon cselekvő hóhérainak, de ez nem változtat azon, amit tettek.
A kormányablak kijelzője hirtelen új számra váltott és a hangjelzés kizökkentette az árulót merengéséből. Rápillantott a sorszámára, és sóhajtva vette tudomásul, hogy még egy jó ideig várnia kell. Sebaj, ilyenkor legalább van idő egy jól megérdemelt cigarettára. Felállt, és kiment az épület elé, szigorúan a kijelölt dohányzóhelyet célozva meg. Módszeresen sodort, majd szájához emelte az apró varázspálcát és rágyújtott.
– Bocsi, ne haragudj, kaphatnék egy tüzet?
A lány fiatal volt, szinte még gyerek. Csúnyán sodort cigarettát tartott kezében, látszott, hogy még nem volt sok tapasztalata a szellemi táplálkozás e hamvasista formájában. De a hatalmas kék szempár mögött bujkáló őszinte, mély mosoly viszont feledtette ezt a röpke gondolatot, és az áruló automatikusan nyújtotta a tüzét. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lány még szívesen beszélgetne, de az áruló elfordult és a gondolataiba mélyedt. Beszélgessen csak magával ő is, hisz ez a cigarettafüst célja. Végeredményben Prométheusz is csak tüzet adott, a füst fölötti merengés már az emberiség feladata.
És ilyen merengésből sosem elég, az ember csak önmagában érezheti magát igazán otthon. A tudat az egyetlen hely, amitől nem tudunk elszakadni, amit nem tudnak elvenni tőlünk és ahol nincs bűntudat vagy honvágy. A tiszta tudat feljebb való az evilági gondoknál, így magasabb rendű tartózkodást enged meg. Ezt az állapotot viszont sosem lehet teljes mértékben elérni, nem tudunk hiánytalanul a tudatunkba menekülni, mert mindig lesz valami apróság, ami visszaránt.
Az árulónak hirtelen eszébe jutott az első alkalom, amikor a Gellért-hegyről nézett végig a 2-es villamos nemzeti büszkeséggel kirakott nyomvonalán. Mindig megdobbant a szíve, ha megcsodálhatta a Kaszinó, az Akadémia vagy a Parlament tiszteletet parancsoló épületeit, de így egyben semmihez sem fogható látvánnyá álltak össze. Egyike volt azon kevés pillanatoknak, amikor a múlt minden magasztosságával együtt vált láthatóvá és érintette meg a lelkét. Akkor érezte úgy igazán először, hogy a város hozzátartozik. Minden fényével, kincsével, múltjával és szépségével az övé, és az is lesz mindig. Akkor még nem értette, amit ma már igen, hogy bár a város hozzá tartozik, ő maga nem tartozik a városhoz.
Elnyomta a csikket és visszaindult a váróterembe. Leült és az órát figyelte. A másodpercmutató megállíthatatlan erőként haladt körbe a számlapon. Az árulónak úgy tetszett, mintha minden kattanással az a kis mutató azt sugallná egyfajta mérhetetlen cinizmussal, hogy lám-lám, milyen ostobák is az emberek. De hát, igaza is van. Hajlamosak vagyunk az élet apró dolgaira koncentrálni, élni a mindennapokat, elvégezni az éppen előttünk álló feladatokat és közben észre sem venni, hogy az idő bizony eltelt. Hiába mondjuk, hogy majd később, mert a később sosem jön el, halálunkig a nyomasztó jelen fog körül venni, miközben a meg nem élt múlt az arcunkba nevet. „Most vagy soha!” – mondta Petőfi, de mit tudhatta ő. Egyszerűbb, letisztultabb idők voltak azok, hisz egy fekete-fehér filmben könnyű különbséget tenni az árnyalatok között. Ha a döntés kérdése már tálalva, akkor csak hozzá kell látni a meghozatalához. Az asztalt magunknak felállítani már nehezebb, mellé ülni még inkább. Köszönöm, mondhatjuk mindig egyszerűen magunknak, majd holnap kiiszom ezt a poharat, ma inkább fröccsöznék.
Az árulót hirtelen elfogta a harag azok iránt, akiknek könnyebb. Akik nem árulók, mint az a kint dohányzó kislány, vagy akik nem tudják, hogy azok, mint az itteni barátainak nagyrésze. Pedig ezen az érzésen már túl volt párszor. Nagyon jól tudta, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy az ilyen dolgokba öntudatos embernek illik belenyugodni. És akármennyire is képes volt zsigerbő gyűlölni az önsajnálatot, időnként mégis megengedte magának, mert hát valljuk be, ilyen az ember. Ebben a percben arra gondolt, hogy milyen jó lenne visszatérni a tudatlanság édes állapotába, lefeküdni és reggelre elfelejteni mindent, mint egy rossz álmot, ami után a békétlenség halvány érzése is csak fogmosásig tart.
De tulajdonképpen hogyan is kezdődött ez az egész? Hiszen a legtöbben nem tudják, és ha sejtik is, akkor sem tudatosul bennük a mibenlétük ténye. Nos, az áruló épp ezen gondolkozott, míg végül pontosan sikerült megfognia azt a pillanatot, amitől kezdve már nem volt visszaút. Egy átlagos házibulin történt. Bentről monoton zene, poharak csörömpölése és vidám nevetés hallatszott. A gangon tízegynéhány ember dohányzott politikáról, macskás videókról és az élet értelméről társalogva. Ott volt ő is közöttük, és talán éppen a Kant-tal szembeni heves ellenérzését ecsetelte, amikor félfüllel meghallotta azt a mondatot. A mondatot, ami végérvényesen rádöbbentette, hogy ő korántsem az, akinek képzelte magát.
– És amúgy te is erdélyi vagy? – kérdezte egy lány valakitől a háta mögött.
– Én nem, csak a szüleim erdélyiek – válaszolt egy srác, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
És ennyi. Ilyen egyszerű. A tudatlanság varázsa egyszeriben köddé lett és az áruló tükörben találta magát, józanul és pőrén. Kellett pár másodperc, hogy magához térjen. Úgy tűnt rajta kívül senki sem hallotta, senki sem lepődött meg. Pedig ebben az ártatlannak tűnő mondatban benne volt minden. Csak a szülei erdélyiek, a srác már nem. Az áruló ebbe eddig nem gondolt bele. Az ő identitása, szellemi és történelmi öröksége letisztult, biztos pontként élt benne. Mindig tudta, honnan jött és miért kell harcolnia. Ő bárhol is fog élni, ez nem változik.
De a gyerekei? Nos, ők már nem lesznek erdélyiek. Ebben a pillanatban értette meg, hogy létezik olyan tudás, amit egy szülő sem vérrel, sem következetességgel nem adhat át, egy olyan szellemiség, amivel csak a szülőföld tapasztalata ruházhat fel. Rájött végre, hogy örök szakadék fog tátogni közte és fiai között, mert lehet, hogy őket is a magyar haza fogja emberré nevelni, de a Gellért és a Hargita közé ékelődött száz évet nem lehet kitörölni.
Az ükapja az Ojtoznál szállt szembe a megszállókkal, majd a fogságból hazatérve segített újjáépíteni az idegen urak által lerombolt falut. A dédapja már megtanulta nyelvüket, hogy kenyeret tehessen az asztalra, majd szégyenét lenyelve a szomszéd kertjébe – Magyarországra – szökött, hogy ne kelljen fegyvert fognia saját vérére. A nagyapja megjárta a Securitate börtöneit és a Duna-delta poklát, apja pedig egyetemistaként Kolozsvár véres utcáin harcolt egy szebb, demokratikusabb – és egyenlőbb – jövő hamis reményében.
Ezek az emberek bármikor dönthettek volna úgy, hogy elmennek. Nem is túl messze, csak Szegedig, Debrecenig, Pestig. Dönthettek volna úgy, hogy követik a határokat egy kényelmesebb élet reményében, de egyikük sem tette. Minden csapás után visszatértek a Hargita lábához, és összeszorított fogakkal tűrték a megaláztatások sorát. Az ok egyszerű: azt akarták átadni fiaiknak, amit ők örököltek apáiktól. Az Isten, család, haza hármas keresztjét. A keresztet, amelynek súlya elengedhetetlen, hogy fiúból férfi legyen, és ami, ha nem nehezedik az ember vállára, akkor nincs, ami egyenessé tegye a gerincet. Ők ezt tudták és nem engedték maguknak elfelejteni. Ahogy azt sem, hogy a hazának szeretettel tartozunk, a szülőföldnek pedig felelősséggel.
Csak a szüleim erdélyiek – mondta az áruló még meg sem született fia valahol mélyen a tudatában. Csak a szüleim. De miért? Könnyebb itt az élet? Kétségtelenül. Jó magyarul beszélni a hivatalokban? Magyarul társalogni, ha megállít a rendőr? Magyarul köszönni a szomszédnak, a trafikosnak vagy a főnöknek reggelente? Igen, szívbe markolóan jó és fájdalmasan önző érzés is egyszerre. Addig a mondatig az áruló nem értette, miért porlik folyamatosan az a szikla. Most már érti. Nem csak egy emberrel lesz kevesebb minden kivándorló után, mert vele együtt eltűnnek az országból a gyerekei, unokái és dédunokái is. A tudatlan, vak árulók hadával szép lassan kiürül Erdély, Felvidék, Vajdaság, és önként mondunk le mindarról, amit őseinktől kaptunk örökül. Olyanok fognak falvainkban és városainkban élni, akiknek nincs kötődésük a földhöz, akik nem becsülik a sok kiontott vért és verejtéket. Kényelemért, jobb fizetésért, boldogságért. De lehet boldog az ember, ha múltjának és jövőjének egyszerre lett árulója?
Hát ezért ketyeg olyan kegyetlenül az az óra. Minden perccel, minden másodperccel kevesebb az esély, hogy az áruló valaha hazatérjen. És ha eljön az a pont, hogy már végképp ide köti az élete, akkor bele kell törődnie, hogy gyerekei és unokái már mások lesznek. Jó emberek, gerincesek, magyarok…, de mások. Nem fogják tudni, nem fogják érteni, amit minden magyar érez a szívében ott a hegyeken túl. Nem fogják, mert nem tehetik. Mert az elmúlt száz év szenvedéseit a nagyapó meséin keresztül csak elképzelni lehet, érezni viszont csak akkor, ha ott vagyunk és belélegezzük a sokszáz éves templomok hallgatag köveiről, ropogó a fenyvesekben kúszó ködben és a temetők elfeledett feliratai között.
Újra megszólalt a hangjelzés, és az áruló most örült, hogy vége szakadt a gondolatmenetének. Rápillantott a kijelzőre, majd a kezében szorongatott gyűrött papírfecnire. Egy, kilenc, kettő, nulla. Ez ő lesz. Hármas ablak. Udvariasan köszönt a bent ülő hölgynek, odaadta sorszámát és helyet foglalt.
– Első személyi igazolvány, igaz? – kérdezte a hölgy rutinos, monoton hangon.
A Mediawave Alapítvány és az Őrhegy Udvarház Közösségszervező Kft. ŐRHEGY ART Művészeti Rezidencia programot hirdet Európában élő alkotók számára nyárra és az őszi, szüreti időszakra egyaránt. Angol nyelvű kiírás: https://orhegyart.wordpress.com/
Magyar nyelvű fordításért írj üzenetet: orhegyudvarhaz@gmail.com